Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2001. október 11-i számában jelent meg.
Eső után a jelenbeli rosszat, az őszi esőzésekkel menetrendszerűen jelentkező jogos apátiámat mégis e módon oszlatom el: valamit valamiért. Miközben tehát lehangoltan szaglászom nyirkos tükörbársony zakómat, gondolataim már a másnapi gombászás körül időznek. Nem mintha nagy gombász lennék, elég talán most felidéznem egy tavalyi esetet, mikor a Fény utcai ellenőrző ponton fennakadt vagy kétkosárnyi szerzeményem, s miután a hánytató galambgombát és társait nagy szégyenemre kiszelektálta a gombaszakértő, döbbenten rám nézett és kérdezett: "Hát maga még a retekszagú kígyógombát is leszedte?"
Miután sikerült átragasztani lelkesedésemet egy autós barátomra (minek annyit gyalogolni, ha az erdőbe vezető út ki van kövezve), úgy tűnt, a szakszerű terepmunka elől elhárult az utolsó akadály is. Rögvest kiderült azonban, hogy a gombászkaland legalapvetőbb kellékei sem állnak rendelkezésemre: bicskám ki tudja, melyik kabátom zsebében lappang, túrabakancsnak legrosszabb utcai cipőmet vagyok kénytelen kinevezni, és ami a legfőbb: kosaram sincs. Nejlonszatyrot viszek tehát, amiben törik, összetapad, bepállik a gomba, ballonkabátom zsebéből pedig kikandikál a harminccentis konyhakés, egy óvatlan mozdulat, és hónaljon szúrom magam. Viszont viszem a csúzlit, amit még tavasszal faragtam, mikor hagytam magam elrángatni egy túrára a természetbe, mely nem termelt még ki magából semmi ehetőt. Faragtam tehát egy csúzliágast, hogy csináljak valami értelmeset is (hopp, megvan, hol van a bicskám!). Emlékszem, később milyen megütődve néztek rám a fegyverboltban, mikor tejgumi után érdeklődtem, de aztán egy feldarabolt gumikesztyű és a karórám úgynevezett pilótaszíjának felhasználásával egészen jó célszerszámot fabrikáltam, bár igazán még nem próbáltam ki, csak belőttem egy parafadugót a szemben lévő ház egyik nyitott ablakán, aztán a függöny mögül lestem a hatást - félre nem hord, de nem tudom, meddig visz, na majd most kiderül. Konzervdobozt nem lesz nehéz találni. A legfontosabb mégis az, hogy a gombahatározót otthon hagytuk, így legalább nem kell tízméterenként lekuporodni az avarba, és a félhomályban betűkkel bajmolódni, összevetni az élethű ábrát a nyers valósággal.
Nagykovácsi határában leparkoljuk a gépjárművet, és - immár gyalogosan - az erdő felé vesszük az irányt. Rögtön látom, hogy lombhullató, letörök hát barátom reményeiből egy darabot: fenyőtinórut, na, azt biztos, hogy nem találunk. Kárpótlásul valaha volt szakismeretem morzsáival kápráztatom el: ez a kóró itt a héjakút mácsonya, leveleinek tövében összegyűlik az esővíz (innen is a neve), és ebben a gusztustalan löttyben a számunkra most érdektelen planktoni lét tenyészik buján. Ez meg itt egy tintagomba, látod, megfogta a kezed. Az ott citromsármány volt, látunk majd még eleget, ez az elkúródott állomáskeresőjű rádió sercegésére hasonlító hang a házi rozsdafarkúé, ez a kurrogás holló volt valahol arra. Szerencsére idejében rajtakapom magam, hogy a Kossuth adó Oxigénjéből ismerős Schmidt Egon-féle hanghordozást használom, ezért visszaveszek, az erdőhatárt, ahogy kell, néma csendben érjük el. Ám rögvest felhangzik a lejtőn lefele kocogás félreismerhetetlen, aritmikus zaja, homlokpántos fogyni vágyók tűnnek fel - elengedjük őket a fülünk mellett. Ha egyáltalán nem találunk gombát (amitől titkon mindketten tartunk), utunk akkor sem volt haszon nélkül való: csipkebogyót, galagonyát, potyadékalmát, éretlen kökényt szedtünk eleget, és lőttünk célba is. A bokrok ágain egy öreg, elhajított, féregjárta gomba: jó jel. Arra menjünk! (De: honnan nézve arra? És: azt a részt már biztos learatták.)
Mint rendes városi emberek, a fák között horrorfilmmesélésbe kezdünk, vagy ha épp nekünk mesélnek, borzongunk illedelmesen. Gombától gombáig iramodva egyhamar elhagyjuk a sáros utat, mit sem törődünk az erdő vészjósló neszeivel, gázolunk a szemkápráztató avarban, rámozdulunk minden sárgán virító hullott falevélre, nyírfatönkre, alsó állkapocsra, eldobott joghurtos pohárra. Aztán találunk több őzláb- és egy csiperketelepet, a vacsoránk most már megvan, szabad utat engedhetünk a szedési ösztönöknek, begyűjtünk minden bizalomgerjesztő gombát, hátha kiderül, hogy ínyencfalat. Közben az eső is szemerkélni kezd, megszívja magát és elnehezül rajtunk a gyapjúholmi. Na, még ezen a rozzant kerítésen másszunk át, arrafelé másféle fák vannak, s a fák alatt nyilván másféle gombák, mondjuk magunkban, s mászunk is, noha a kerítés húsz méterrel arrébb véget ér.
Elérkeztünk az első olyan ponthoz, ahol dönteni vagyunk kénytelenek, kiöntsük-e az összes már leszedett gombát, hadd gazdagítsa ízletes húsuk az altalajt, vagy ne. Ugyanis találtunk egy tucat jellegzetesen pettyezett légyölő galócát, melynek szárított kalapbőréért - mint az köztudott - Kamcsatkában akár egy jól táplált rénszarvast is adnak a sámánok. Végül úgy döntünk, előbb lakassuk jól az embert, csak aztán csaljuk elő belőle az állatot, helyezzük biztonságba a zsákmány ehetőnek vélt részét, aztán visszajövünk, és betárazunk e nemes, bocskoros fajból is.
A profi
"Ne írja a nevem, nem olvassuk, írja, hogy egy Nógrádból való néni" - mondja a Nógrádból való néni. Nyolcszázan laknak a falujukban, találjuk ki, hányan fordulnak meg egy nap az ideiglenes Lehelen. Nem sokan gombásznak arrafele, inkább csak a nyugdíjasok, ő az anyjától tanulta, a lányának tanította, de beoltotta a vejét is, az ura is gombászik, hogyne, csak az nem szeret árulni. Ilyen időben ötven-hatvan kiló vargánya is összejön egy nap, idén kevesebbért veszik át, de érte jönnek. Szárítják. Hát persze, hogy eszi a család is, hogy kérdezhetek ilyet. Mások mást gyűjtenek, galagonyát, csipkét, bodzát, csigát, de aki a gombához ért, csak gombával foglalkozik. De van nyugdíj, gazdaság, a gomba csak mellékes. Ezerszáz egy asztal, de azt hárman bérlik, a péntek a jó nap, ma hétfő van, kevesebbért viszik, azért ez a pár kiló elfogy, holnap lehet jönni az újjal. Hánykor tetszett felkelni? "Háromkor."
Most már tudom: aki rövidíteni akar, elveszett. Ám terepen az ember hajlamos azt hinni, ha átvág egy erdőrészen, ugyanoda jut, ahonnan elindult megkerülni azt, s ha rá is eszmél tévedésére, még mindig úgy véli, tudja, merre kell lennie annak a fránya magaslesnek, ami egész biztos itt van a közelben valahol, csak direkt takarják a fák. Ráadásul mindig az tudja jobban a helyes irányt, aki rosszul tudja. S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy bő negyedórán át minden kétely nélkül csörtettünk az egyre markánsabb esőben, miközben barátomat a gombák kozmikus eredetéről szóló teóriával szórakoztattam, rögtön érthető lesz a döbbenet, amit az erdőből kiérve éreztünk. (Szóval, a se-nem-növény-se-nem-állat gomba spórája az egyetlen élő szervezet, amely elviseli az űr hidegét, logikusnak tűnik tehát, hogy az ufók küldték a Földre, hogy pszichoaktív tulajdonságait kihasználva, eljuttassák üzenetüket az emberiségnek. Nem véletlen, hogy majd minden archaikus kultúra ismeri, a tudás gyümölcse, ugye. Vagy ha az egész hülyeség, még mindig megfordíthatjuk a képletet, és küldhetünk gombaspórát mi az ufóknak, biztosan több információval fog szolgálni nekik a földi létezésről, mint a Voyager-1-en elhelyezett Bach- és Beatles-felvételeket tartalmazó bakelitlemez.) Ahol lucerna van, ott embernek is kell lennie, az majd útba igazít, gondoltuk, és nekivágtunk a széles, zöld mezőnek. Mintha egy végeláthatatlan gyerekmedencében gázolnánk a túlpart reménye nélkül. Jó másfél óra még, mire visszatalálunk az autóhoz, padlógáz, hátha odaérünk hatig a vasárnapi ügyeletet tartó Fehérvári úti gombavizsgálóhoz. Éhünket csipkebogyóval verjük el.
Sorban állásunk minden gyötrelméért kárpótol az a kollegialitás, amiben itt részünk lehet, mintha kutyával mentünk volna kutyások közé, elmondhatjuk, honnan jöttünk: van, aki a Mátrából, van, aki Sopronból. A termést nem lehet takarni, ki-ki bekukkant szatyrunk száján, és mindenki ugyanazt látja: jó gombák, de öregek - rántani. Van, aki csak büszkélkedni jött el a fogással, a szakértelemmel. A szakértőkkel eddig mindig bajom volt, mintha a víz- és számítógép-szerelők elsőrendű kötelessége volna, hogy fejemre olvassák, milyen alapvető dolgokat nem tudok. Itt másmilyen hangulat van. Ránk is szólnak többen: na, menjenek innen ezekkel az őzlábakkal.
(A cikk megírásában nyújtott segítségéért köszönet illeti dr. Fehér Ágnest, dr. Jakucs Erzsébetet, Takács Gábort és Papp János gombavizsgáló-szakellenőrt.)
A vizsgálat
A budapesti piacokon működő ingyenes gombavizsgálók meglehetősen nagy forgalmat bonyolítanak a szezonban, reggel tízre már rendszerint kiszelektálnak egy köbméter fogyasztásra alkalmatlan gombát. És még hipóval is jól lelocsolják. A piaci árusok készletének ellenőrzése ugyan elmaradhatatlan formaság, de ők csak azokat a gombákat szedik le, amelyeket biztosan felismernek maguk is. Szemben az egyszerű kirándulókkal, akik rendszerint abból a feltételezésből indulnak ki, hogy ha mindent leszednek, egy ebédre való biztosan összejön, így többzacskónyi mindenfélével kevert mindenfélét ömlesztenek a vizsgálótálcára, hátha az is gomba. KRESZ-alapvizsgának a gombászatban a gyilkos galóca felismerése számít, vannak más, súlyosan mérgező fajok is, de azok fogyasztója még jókor lesz rosszul, bízhat benne, hogy a szakszerű segítség megmenti. Gyilkos galócából viszont szinte a semmi is elég, ha sikerül akár csak egyet találni a tálcán, az egész mehet a szemétbe. A tökéletes gyilkosság tehát az, ha valakinek a gombáskosarából kidobáljuk a törött spóralemezű gyilkos galócákat, amíg a gombavizsgáló előtt a sorban áll. Az igazán profik szegregálják a szedett fajokat, és az ismeretlenből csak egy-egy példányt hoznak papírzacskóban, hogy szedjék-e majd legközelebb. Mert lesz legközelebb. Annyi azonban egy amatőrtől is elvárható, hogy kosárba szedje, vagy ha már nejlonba szedte, legyen a kocsijában egy zöldséges rekesz. És ha megkérdezik, hogy ez vagy az a gomba honnan való, ne azt mondja, hogy a Pilisből, hanem hogy milyen fa alól. A többi tudnivalót elmondják majd a termés rostálásakor, hogy a hőre illanó méreganyagot tartalmazó gombát ne fedő alatt pároljuk, és hogy a karbolszagú és a tintaszagú csiperke, ahogy a nevük mutatja, az ember meg csak fogadkozik, hogy majd legközelebb. A lényeg, hogy legközelebb is jöjjünk el a gombaszakértőhöz, mert minden mindennel összekeverhető. Még nem késő, az ízletes tönkgomba például akár hó alól is szedhető. Sőt a száraz tavasz miatt most pótlólag tavaszi gombák is nőnek. Mi a leggyakoribb? ´zláb, vargányák, csiperkék, pereszkék, szekfűgomba, pöfeteg, minek sorolni. (Aki szeretné megspórolni magánál a gombavizsgáló ítélőszéke előtti kínos pillanatokat, legjobban teszi, ha beiratkozik egy olcsó gombaismereti tanfolyamra, melynek keretében hozzáértő túravezetők segítségével a terepen sajátíthatja el a legfontosabb ismereteket. A tanfolyamokról a piaci gombavizsgálóknál kiaggatott hirdetményekből tudhatunk meg többet.)
De a gombának jót tesz-e a szedés?
A mérgező gombák méreganyagának koncentrációja évről évre más, valószínűleg az időjárástól, a talaj adottságaitól és számos egyéb tényező együttes hatásától függ. Az Országos Élelmezési és Táplálkozástudományi Intézet adatai szerint tavaly nem történt halálesettel végződő gombamérgezés, a szomorú rekordot tizennégy halálesettel az 1991-es év tartja.
Szemben mondjuk a hóvirággal vagy az éti csigával, az ehető gombák populációit nem veszélyezteti különösképpen a gyűjtés, legfeljebb ivaros szaporodásukat veti vissza, de a gombafonalak szövedéke, a micélium a talajban a termőtest leszedése után is tovább él. A kirándulótömegek taposása, az erdőirtás, a környezetszennyezés viszont ezt is fenyegeti. A hazánkban található több mint háromezer fajból száznál kevesebbet gyűjtenek csak rendszeresen, a piacokon árusítható fajok listája még ennél is rövidebb. Szabályozatlan viszont az export, tonnaszámra viszik ki Nyugatra (elsősorban Olaszországba) az olcsó, vadon termő gombát. Készül a védelemre szoruló gombák vörös listája, szakmai szempontból azonban érdemesebb lenne területeket, fajegyütteseket védeni, mint konkrét fajokat.
Az Ásatás korábbi részeit itt találja:
