Nagykovácsi határában leparkoljuk a gépjárművet, és - immár gyalogosan - az erdő felé vesszük az irányt. Rögtön látom, hogy lombhullató, letörök hát barátom reményeiből egy darabot: fenyőtinórut, na, azt biztos, hogy nem találunk. Kárpótlásul valaha volt szakismeretem morzsáival kápráztatom el: ez a kóró itt a héjakút mácsonya, leveleinek tövében összegyűlik az esővíz (innen is a neve), és ebben a gusztustalan löttyben a számunkra most érdektelen planktoni lét tenyészik buján. Ez meg itt egy tintagomba, látod, megfogta a kezed. Az ott citromsármány volt, látunk majd még eleget, ez az elkúródott állomáskeresőjű rádió sercegésére hasonlító hang a házi rozsdafarkúé, ez a kurrogás holló volt valahol arra. Szerencsére idejében rajtakapom magam, hogy a Kossuth adó Oxigénjéből ismerős Schmidt Egon-féle hanghordozást használom, ezért visszaveszek, az erdőhatárt, ahogy kell, néma csendben érjük el. Ám rögvest felhangzik a lejtőn lefele kocogás félreismerhetetlen, aritmikus zaja, homlokpántos fogyni vágyók tűnnek fel - elengedjük őket a fülünk mellett. Ha egyáltalán nem találunk gombát (amitől titkon mindketten tartunk), utunk akkor sem volt haszon nélkül való: csipkebogyót, galagonyát, potyadékalmát, éretlen kökényt szedtünk eleget, és lőttünk célba is. A bokrok ágain egy öreg, elhajított, féregjárta gomba: jó jel. Arra menjünk! (De: honnan nézve arra? És: azt a részt már biztos learatták.)
Mint rendes városi emberek, a fák között horrorfilmmesélésbe kezdünk, vagy ha épp nekünk mesélnek, borzongunk illedelmesen. Gombától gombáig iramodva egyhamar elhagyjuk a sáros utat, mit sem törődünk az erdő vészjósló neszeivel, gázolunk a szemkápráztató avarban, rámozdulunk minden sárgán virító hullott falevélre, nyírfatönkre, alsó állkapocsra, eldobott joghurtos pohárra. Aztán találunk több őzláb- és egy csiperketelepet, a vacsoránk most már megvan, szabad utat engedhetünk a szedési ösztönöknek, begyűjtünk minden bizalomgerjesztő gombát, hátha kiderül, hogy ínyencfalat. Közben az eső is szemerkélni kezd, megszívja magát és elnehezül rajtunk a gyapjúholmi. Na, még ezen a rozzant kerítésen másszunk át, arrafelé másféle fák vannak, s a fák alatt nyilván másféle gombák, mondjuk magunkban, s mászunk is, noha a kerítés húsz méterrel arrébb véget ér.
Elérkeztünk az első olyan ponthoz, ahol dönteni vagyunk kénytelenek, kiöntsük-e az összes már leszedett gombát, hadd gazdagítsa ízletes húsuk az altalajt, vagy ne. Ugyanis találtunk egy tucat jellegzetesen pettyezett légyölő galócát, melynek szárított kalapbőréért - mint az köztudott - Kamcsatkában akár egy jól táplált rénszarvast is adnak a sámánok. Végül úgy döntünk, előbb lakassuk jól az embert, csak aztán csaljuk elő belőle az állatot, helyezzük biztonságba a zsákmány ehetőnek vélt részét, aztán visszajövünk, és betárazunk e nemes, bocskoros fajból is.
Most már tudom: aki rövidíteni akar, elveszett. Ám terepen az ember hajlamos azt hinni, ha átvág egy erdőrészen, ugyanoda jut, ahonnan elindult megkerülni azt, s ha rá is eszmél tévedésére, még mindig úgy véli, tudja, merre kell lennie annak a fránya magaslesnek, ami egész biztos itt van a közelben valahol, csak direkt takarják a fák. Ráadásul mindig az tudja jobban a helyes irányt, aki rosszul tudja. S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy bő negyedórán át minden kétely nélkül csörtettünk az egyre markánsabb esőben, miközben barátomat a gombák kozmikus eredetéről szóló teóriával szórakoztattam, rögtön érthető lesz a döbbenet, amit az erdőből kiérve éreztünk. (Szóval, a se-nem-növény-se-nem-állat gomba spórája az egyetlen élő szervezet, amely elviseli az űr hidegét, logikusnak tűnik tehát, hogy az ufók küldték a Földre, hogy pszichoaktív tulajdonságait kihasználva, eljuttassák üzenetüket az emberiségnek. Nem véletlen, hogy majd minden archaikus kultúra ismeri, a tudás gyümölcse, ugye. Vagy ha az egész hülyeség, még mindig megfordíthatjuk a képletet, és küldhetünk gombaspórát mi az ufóknak, biztosan több információval fog szolgálni nekik a földi létezésről, mint a Voyager-1-en elhelyezett Bach- és Beatles-felvételeket tartalmazó bakelitlemez.) Ahol lucerna van, ott embernek is kell lennie, az majd útba igazít, gondoltuk, és nekivágtunk a széles, zöld mezőnek. Mintha egy végeláthatatlan gyerekmedencében gázolnánk a túlpart reménye nélkül. Jó másfél óra még, mire visszatalálunk az autóhoz, padlógáz, hátha odaérünk hatig a vasárnapi ügyeletet tartó Fehérvári úti gombavizsgálóhoz. Éhünket csipkebogyóval verjük el.
Sorban állásunk minden gyötrelméért kárpótol az a kollegialitás, amiben itt részünk lehet, mintha kutyával mentünk volna kutyások közé, elmondhatjuk, honnan jöttünk: van, aki a Mátrából, van, aki Sopronból. A termést nem lehet takarni, ki-ki bekukkant szatyrunk száján, és mindenki ugyanazt látja: jó gombák, de öregek - rántani. Van, aki csak büszkélkedni jött el a fogással, a szakértelemmel. A szakértőkkel eddig mindig bajom volt, mintha a víz- és számítógép-szerelők elsőrendű kötelessége volna, hogy fejemre olvassák, milyen alapvető dolgokat nem tudok. Itt másmilyen hangulat van. Ránk is szólnak többen: na, menjenek innen ezekkel az őzlábakkal.
Peer Krisztián
(A cikk megírásában nyújtott segítségéért köszönet illeti dr. Fehér Ágnest, dr. Jakucs Erzsébetet, Takács Gábort és Papp János gombavizsgáló-szakellenőrt.)
A vizsgálat
A budapesti piacokon működő ingyenes gombavizsgálók meglehetősen nagy forgalmat bonyolítanak a szezonban, reggel tízre már rendszerint kiszelektálnak egy köbméter fogyasztásra alkalmatlan gombát. És még hipóval is jól lelocsolják. A piaci árusok készletének ellenőrzése ugyan elmaradhatatlan formaság, de ők csak azokat a gombákat szedik le, amelyeket biztosan felismernek maguk is. Szemben az egyszerű kirándulókkal, akik rendszerint abból a feltételezésből indulnak ki, hogy ha mindent leszednek, egy ebédre való biztosan összejön, így többzacskónyi mindenfélével kevert mindenfélét ömlesztenek a vizsgálótálcára, hátha az is gomba. KRESZ-alapvizsgának a gombászatban a gyilkos galóca felismerése számít, vannak más, súlyosan mérgező fajok is, de azok fogyasztója még jókor lesz rosszul, bízhat benne, hogy a szakszerű segítség megmenti. Gyilkos galócából viszont szinte a semmi is elég, ha sikerül akár csak egyet találni a tálcán, az egész mehet a szemétbe. A tökéletes gyilkosság tehát az, ha valakinek a gombáskosarából kidobáljuk a törött spóralemezű gyilkos galócákat, amíg a gombavizsgáló előtt a sorban áll. Az igazán profik szegregálják a szedett fajokat, és az ismeretlenből csak egy-egy példányt hoznak papírzacskóban, hogy szedjék-e majd legközelebb. Mert lesz legközelebb. Annyi azonban egy amatőrtől is elvárható, hogy kosárba szedje, vagy ha már nejlonba szedte, legyen a kocsijában egy zöldséges rekesz. És ha megkérdezik, hogy ez vagy az a gomba honnan való, ne azt mondja, hogy a Pilisből, hanem hogy milyen fa alól. A többi tudnivalót elmondják majd a termés rostálásakor, hogy a hőre illanó méreganyagot tartalmazó gombát ne fedő alatt pároljuk, és hogy a karbolszagú és a tintaszagú csiperke, ahogy a nevük mutatja, az ember meg csak fogadkozik, hogy majd legközelebb. A lényeg, hogy legközelebb is jöjjünk el a gombaszakértőhöz, mert minden mindennel összekeverhető. Még nem késő, az ízletes tönkgomba például akár hó alól is szedhető. Sőt a száraz tavasz miatt most pótlólag tavaszi gombák is nőnek. Mi a leggyakoribb? ´zláb, vargányák, csiperkék, pereszkék, szekfűgomba, pöfeteg, minek sorolni. (Aki szeretné megspórolni magánál a gombavizsgáló ítélőszéke előtti kínos pillanatokat, legjobban teszi, ha beiratkozik egy olcsó gombaismereti tanfolyamra, melynek keretében hozzáértő túravezetők segítségével a terepen sajátíthatja el a legfontosabb ismereteket. A tanfolyamokról a piaci gombavizsgálóknál kiaggatott hirdetményekből tudhatunk meg többet.)
A profi
"Ne írja a nevem, nem olvassuk, írja, hogy egy Nógrádból való néni" - mondja a Nógrádból való néni. Nyolcszázan laknak a falujukban, találjuk ki, hányan fordulnak meg egy nap az ideiglenes Lehelen. Nem sokan gombásznak arrafele, inkább csak a nyugdíjasok, ő az anyjától tanulta, a lányának tanította, de beoltotta a vejét is, az ura is gombászik, hogyne, csak az nem szeret árulni. Ilyen időben ötven-hatvan kiló vargánya is összejön egy nap, idén kevesebbért veszik át, de érte jönnek. Szárítják. Hát persze, hogy eszi a család is, hogy kérdezhetek ilyet. Mások mást gyűjtenek, galagonyát, csipkét, bodzát, csigát, de aki a gombához ért, csak gombával foglalkozik. De van nyugdíj, gazdaság, a gomba csak mellékes. Ezerszáz egy asztal, de azt hárman bérlik, a péntek a jó nap, ma hétfő van, kevesebbért viszik, azért ez a pár kiló elfogy, holnap lehet jönni az újjal. Hánykor tetszett felkelni? "Háromkor."
De a gombának
jót tesz-e a szedés?
A mérgező gombák méreganyagának koncentrációja évről évre más, valószínűleg az időjárástól, a talaj adottságaitól és számos egyéb tényező együttes hatásától függ. Az Országos Élelmezési és Táplálkozástudományi Intézet adatai szerint tavaly nem történt halálesettel végződő gombamérgezés, a szomorú rekordot tizennégy halálesettel az 1991-es év tartja.
Szemben mondjuk a hóvirággal vagy az éti csigával, az ehető gombák populációit nem veszélyezteti különösképpen a gyűjtés, legfeljebb ivaros szaporodásukat veti vissza, de a gombafonalak szövedéke, a micélium a talajban a termőtest leszedése után is tovább él. A kirándulótömegek taposása, az erdőirtás, a környezetszennyezés viszont ezt is fenyegeti. A hazánkban található több mint háromezer fajból száznál kevesebbet gyűjtenek csak rendszeresen, a piacokon árusítható fajok listája még ennél is rövidebb. Szabályozatlan viszont az export, tonnaszámra viszik ki Nyugatra (elsősorban Olaszországba) az olcsó, vadon termő gombát. Készül a védelemre szoruló gombák vörös listája, szakmai szempontból azonban érdemesebb lenne területeket, fajegyütteseket védeni, mint konkrét fajokat.
