Stasiuk önéletrajzának egyik tétje, hogy képes-e generációt teremteni, meglelni a legnagyobb közös osztót. És csak a kilencven előtti időkről beszél, nyilván nem véletlenül. Az elbeszélő végig egyfajta részt vevő tárgyilagossággal nézi tárgyát, a vele egy időből valókat. Bele-belefut egy sztoriba, de legtöbbször csak tényeket említ. Mit ittunk, ettünk, szívtunk, milyen zenét hallgattunk (nyilvánosan, és mit titokban), mi mennyibe került, melyik villamos merre járt (mert taxival akkor még nem járt senki sem). Nagyjából ennyi. És mindezt olyan rövid, tört ritmusú mondatokban, mint mondjuk Bret Easton Ellis. De mennyire mást jelent Ellisnél a márkanevek burjánzása a szövegben, mint Stasiuknál, pusztán csak attól, hogy az övéi már
nem létező márkák
Persze az emlékezet sem válogatás nélkül szépít, mégis minden kap valamilyen gyöngyházfényt, ami felmerül. És Stasiuk, mert író, emlékezik. Pedig: "Igen, akkor még kevesebbet emlékeztünk. Maximum azt idéztük fel, mi volt tegnap vagy tegnapelőtt. Csak egy kis információ, hogy ne veszítsük el a fonalat. Ez ezt csinálta, az meg azt, persze benyomva. Csupa hőstett. Minden este történt valami. Heroizmus és fabula." És Andrzej olyan nehogy-már-mindent-el-kelljen-megint-magyaráznom stílusban dumál velünk, mint egy hajdani haverral, jól löki, mert csak tényekben utazik. Jusson eszedbe erről, ami akar. "Csak most látom, hogy az életem eseményekből áll. Akkor azt hittem, gondolatok és érzelmek alkotják. Szarvashiba." És valóban más dolog kommentálni valamit, mint kiszínezni, hisz ezt maga a hallgató is elvárja: "Kitalált dolgokról jobban lehet beszélgetni. Nem lesz tőle lelkiismeret-furdalása az embernek." Így legalább nem fenyegeti az, amibe a mostanában olykor magas példányszámot elért önéletrajzi regények némelyike belebukik: nem hiszi, hogy - mint az Edda művek egykori prózapoétikai alapvetése állította - ami "őszinte és kőkemény", az egyből hiteles is lenne. Vagy érdekes legalább. Stasiuk könyve nem csak méretét, poétikáját tekintve is strandkönyv: csak történik és történik és történik. De ennél azért rafináltabb, mert nem történik. Nincs az a gyors kezű ember, aki diavetítővel mozgóképet állíthatna elő, Stasiuk "őszintesége" éppen ebben rejlik, nem fűzi össze filmmé az emlékezet diáit. Ha nagyon hosszan mutat egyet, az úgyis megmozdul.
A regény címében feltett kifejtő kérdésre Stasiuk két választ is ad, az egyikkel kirajzolja egy generáció arcképét, amit ír: leltár, ha rövidebb lenne, lehetne vers is. Ez az állapotrajz térben és időben is oppozíciói által meghatározott. Amikor ott (Nyugaton, Amerikában) ez és ez volt az uralkodó alternatív divat, itt (még) ez és ez (és mire az ideért: már elkésett), illetve: akkor még nem úgy ment, mint most, amikor tudjuk, hogy. A mából visszatekintésnek ez az önironikus, óvatos pátosza adja a regénynek azt a bizonyos nosztalgikus bukét. "Mi lényegében nem követtünk el komoly bűncselekményeket. Nyereségvágyból meg végképp nem. Eszünkbe nem jutott volna, hogy bemocskoljuk magunkat valami nyereséggel. Minket a veszteség érdekelt. Ez volt az utolsó ilyen nemzedék." A lúzerek, ahogy ma mondanánk. Ennek ellenére Stasiuk nem fabrikál magának visszamenőlegesen írósorsot, nem sokat bíbelődik a politikai-történelmi kontextussal, nem tetszeleg az áldozat szerepében, pusztán a maga és nemzedéke hatás-alatt-állásának történetét írja meg, azt is szűkszavúan. Mit olvastunk-hallgattunk, és mit nem. Miért nem? Mert nem tudtunk róla, hogy létezik. Még szerencse, hogy a másik, tömörebb válasz létezéséről tudunk. Hogyan lettem író? (Vegyük észre: nem "miért?".) Véletlenül. Sőt: jobb híján.
Peer Krisztián
Fordította: Pálfalvi Lajos. Mágus, 2003, 143 oldal, 1490 Ft