Könyv: Most meg író (Andrzej Stasiuk: Hogyan lettem író)

  • Peer Krisztián
  • 2003. augusztus 7.

Zene

Mielőtt magam is beleesnék a nosztalgiázás ama bűnébe, melyben Andrzej Stasiuk kedvvel dagonyáz, sietek megjegyezni, hogy a nosztalgiának is többféle formája van. Például a viccbeli: "Hogy mondhatod, hogy az volt az utolsó jó rendszer!? Csoda, hogy sikerült egyáltalán túlélned." - "No igen, de akkor még felállt." Stasiuk pedig akkor volt fiatal és felelőtlen, amikor Zsaruzelsky (© Petri György) regnált, és "egy ötven volt a kakaó". Most meg író. Könyve a fiatalkor krónikája, még csak nem is a saját fiatalságáé, hanem a koré, amelyben ők fiatalok voltak. "Többes számban írok, mert nem szeretem a vallomásokat." Ebbe a többes számba aztán bárki beleértheti magát, hisz Kelet-Európában, ha nem is mindenki így, de majdnem így. Az ő haverja hasisolajat lőtt be magának, az enyém barackpálinkát, nem is halt bele.
Mielőtt magam is beleesnék a nosztalgiázás ama bűnébe, melyben Andrzej Stasiuk kedvvel dagonyáz, sietek megjegyezni, hogy a nosztalgiának is többféle formája van. Például a viccbeli: "Hogy mondhatod, hogy az volt az utolsó jó rendszer!? Csoda, hogy sikerült egyáltalán túlélned." - "No igen, de akkor még felállt." Stasiuk pedig akkor volt fiatal és felelőtlen, amikor Zsaruzelsky (© Petri György) regnált, és "egy ötven volt a kakaó". Most meg író. Könyve a fiatalkor krónikája, még csak nem is a saját fiatalságáé, hanem a koré, amelyben ők fiatalok voltak. "Többes számban írok, mert nem szeretem a vallomásokat." Ebbe a többes számba aztán bárki beleértheti magát, hisz Kelet-Európában, ha nem is mindenki így, de majdnem így. Az ő haverja hasisolajat lőtt be magának, az enyém barackpálinkát, nem is halt bele.

Stasiuk önéletrajzának egyik tétje, hogy képes-e generációt teremteni, meglelni a legnagyobb közös osztót. És csak a kilencven előtti időkről beszél, nyilván nem véletlenül. Az elbeszélő végig egyfajta részt vevő tárgyilagossággal nézi tárgyát, a vele egy időből valókat. Bele-belefut egy sztoriba, de legtöbbször csak tényeket említ. Mit ittunk, ettünk, szívtunk, milyen zenét hallgattunk (nyilvánosan, és mit titokban), mi mennyibe került, melyik villamos merre járt (mert taxival akkor még nem járt senki sem). Nagyjából ennyi. És mindezt olyan rövid, tört ritmusú mondatokban, mint mondjuk Bret Easton Ellis. De mennyire mást jelent Ellisnél a márkanevek burjánzása a szövegben, mint Stasiuknál, pusztán csak attól, hogy az övéi már

nem létező márkák

Persze az emlékezet sem válogatás nélkül szépít, mégis minden kap valamilyen gyöngyházfényt, ami felmerül. És Stasiuk, mert író, emlékezik. Pedig: "Igen, akkor még kevesebbet emlékeztünk. Maximum azt idéztük fel, mi volt tegnap vagy tegnapelőtt. Csak egy kis információ, hogy ne veszítsük el a fonalat. Ez ezt csinálta, az meg azt, persze benyomva. Csupa hőstett. Minden este történt valami. Heroizmus és fabula." És Andrzej olyan nehogy-már-mindent-el-kelljen-megint-magyaráznom stílusban dumál velünk, mint egy hajdani haverral, jól löki, mert csak tényekben utazik. Jusson eszedbe erről, ami akar. "Csak most látom, hogy az életem eseményekből áll. Akkor azt hittem, gondolatok és érzelmek alkotják. Szarvashiba." És valóban más dolog kommentálni valamit, mint kiszínezni, hisz ezt maga a hallgató is elvárja: "Kitalált dolgokról jobban lehet beszélgetni. Nem lesz tőle lelkiismeret-furdalása az embernek." Így legalább nem fenyegeti az, amibe a mostanában olykor magas példányszámot elért önéletrajzi regények némelyike belebukik: nem hiszi, hogy - mint az Edda művek egykori prózapoétikai alapvetése állította - ami "őszinte és kőkemény", az egyből hiteles is lenne. Vagy érdekes legalább. Stasiuk könyve nem csak méretét, poétikáját tekintve is strandkönyv: csak történik és történik és történik. De ennél azért rafináltabb, mert nem történik. Nincs az a gyors kezű ember, aki diavetítővel mozgóképet állíthatna elő, Stasiuk "őszintesége" éppen ebben rejlik, nem fűzi össze filmmé az emlékezet diáit. Ha nagyon hosszan mutat egyet, az úgyis megmozdul.

A regény címében feltett kifejtő kérdésre Stasiuk két választ is ad, az egyikkel kirajzolja egy generáció arcképét, amit ír: leltár, ha rövidebb lenne, lehetne vers is. Ez az állapotrajz térben és időben is oppozíciói által meghatározott. Amikor ott (Nyugaton, Amerikában) ez és ez volt az uralkodó alternatív divat, itt (még) ez és ez (és mire az ideért: már elkésett), illetve: akkor még nem úgy ment, mint most, amikor tudjuk, hogy. A mából visszatekintésnek ez az önironikus, óvatos pátosza adja a regénynek azt a bizonyos nosztalgikus bukét. "Mi lényegében nem követtünk el komoly bűncselekményeket. Nyereségvágyból meg végképp nem. Eszünkbe nem jutott volna, hogy bemocskoljuk magunkat valami nyereséggel. Minket a veszteség érdekelt. Ez volt az utolsó ilyen nemzedék." A lúzerek, ahogy ma mondanánk. Ennek ellenére Stasiuk nem fabrikál magának visszamenőlegesen írósorsot, nem sokat bíbelődik a politikai-történelmi kontextussal, nem tetszeleg az áldozat szerepében, pusztán a maga és nemzedéke hatás-alatt-állásának történetét írja meg, azt is szűkszavúan. Mit olvastunk-hallgattunk, és mit nem. Miért nem? Mert nem tudtunk róla, hogy létezik. Még szerencse, hogy a másik, tömörebb válasz létezéséről tudunk. Hogyan lettem író? (Vegyük észre: nem "miért?".) Véletlenül. Sőt: jobb híján.

Peer Krisztián

Fordította: Pálfalvi Lajos. Mágus, 2003, 143 oldal, 1490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.