Budapest Parádé: Sziget, harmadszor

szerző
Peer Krisztián
publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

a tengersok népet. Nem vagyok ezzel egyedül, mások is várnak ugyanarra a székre.

Ha választanom lehet, miképp vegyem birtokba Sziget az általános áramlásban. Rejtély, mi készteti az embereket arra, hogy egy helyen sokan legyenek, mikor előre tudható, mennyi kényelmetlenségük származik majd ebből, kénytelenek lesznek a Toi-Toi vécék tetején táncolni, mert széles karmozdulataikkal máshol nem férnének el. Ücsörgök és sört szürcsölök, mégsem tudom kivonni magam a

tömegpszichózis

hatása alól, jókedvemben fél órára elfelejtem, mennyivel jobb lenne most a tengerparton. Vagy egy hűvös, sötét magánzárkában, ahol a vízcseppek koppanását is hallani. Ha elvetjük a feltevést, mely szerint a Budapest Parádén emberek tízezrei azt ünnepelték, hogy nem kell negyven fokban kamiont vezetniük, rá kell jönnünk, hogy a közös öröm forrása nem más, mint ennek az örömnek a kimutathatósága. Örömében kiabál, aki örül, hogy kiabálhat, sőt muszáj kiabálnia, máskülönben a saját szavát sem hallaná. Másokat az augusztusi ünnepdömping inkább apatikussá tesz, egy héten három tűzijáték: az ember már nem is kíváncsiságból, megszokásból néz az égre fel. Az öröm ilyen túlhabzó akarásában felfedezhető ugyan egy csöppnyi agresszivitás, de a tömeg már csak ilyen: sodorni akar. Mindenkinek jól érezni magát: kötelesség, és ettől könnyen zavarba jön, aki nem tudja, hogy csinálja, idegesen toporog a táncolók között, párjába kapaszkodva bámészkodik, rokizni próbál. Komoly beszélgetést kezdeményez. Nem tudom, az emberek többsége mért próbál spontán jókedvében feltűnést kelteni, de itt ez csak annak sikerülhetett, akinek két anyja van, és elhozta mind a kettőt. A kamionok többsége természetesen a tucat tuc-tuc zenét nyomatja, ahol én ülök, onnan egyszerre három is hallható, a táncolók többsége értelemszerűen erre a zenére táncol, tán ezért van a közönségnek ilyen külvárosi jellege, az átlagéletkor huszonhárom év. Bikinis lányok mindenütt, cici cici hátán, izzadságban fürdő férfifelsőtestek. Recsegnek az eltaposott sörösdobozok, ahogy vonul a menet, kaszálnak a környékbeli boltok. Engem ennyi inger egy idő után befelé fordulóvá tesz, megállapítom, hogy az utcabálon, mikor a színpadok álltak egy helyben, és én mozogtam, jobban viseltem a tömeget. Elfoglalt, hogy kerülgetnem kellett a mozgó akadályokat. Most meg csak nézem, ahogy vonulnak az emberek nagy tömegben egy irányba el. Transzvesztiták, mindenféle imitátorok, zsonglőrök, ásítozó rendőrök, szorgos utcaseprők. Hej, ha én is köztetek lehetnék, de akkor valaki elfoglalná a székem.

Mikor felbukkan a Narancs reggae-kamionja, elfog a kísértés, hogy vitessem magam egy darabon, csak nincs kedvem látszani, pedig cserébe elláthatnék a fejek fölött. Amint a reggae elhal, és feldübörög, hogy untata-untata-dumád, elindulok

árral szemben,

és ha már nem öltöztem be, nekivetkőzöm. Nagy egyformaság után két vicces kamion, az egyiken Elton John, nagyobb a feje, mint a zongorája, a másik a Füstifecskék zenekar ifája: angyalokkal díszített trónjáról egy szivarozó, aranycipős roma keresztapa intézett megafonon át szózatot a néphez, kár, hogy egy szavát sem lehetett hallani.

Este a Felvonulási téren a mobilom helyzetjelzőjén megjelenik: Budapest Parádé, igazán akkor lennék megijedve, ha azt is tudná, melyik kamion mellett állok. A napközben mégoly céltudatos tömeg most ide-oda ténfereg, belső áramlása magával ragad, aztán elkapok egy ellenvonatot. Szigeten szerzett rutinnal cikázok, a barátomat elhagyom egy surranópályán, majd vigyorogva mutatom, hogy megint nekem kell rá várnom. Veszünk valami ehetetlent, és a bungee-jumping tövében állva nézzük, ahogy megváltozik a bátrak arca, mielőtt a magasban eltűnik. Az élőzenének nincs esélye a téren, se a halk, megfontolt szónak, a mobilt se hallani, síppal nem tudunk egymásnak jelezni, mert húszan rögtön visszajeleznek, ha eszünkbe jut, hozhattunk volna magunkkal papírtrombitát. Na, majd szilveszterkor.

A jelzett időben vége a programnak, a rendezők mindenkitől szíves elnézést kérnek, és szeretettel látnak a város különböző pontjain, megindul a roham az autók felé. Akik idáig nem tették, most még távozóban elkiáltják magukat, a tavalyi gerappa helyett idén a bi-bi-bí-bí dívik.

Peer Krisztián

szerző
Peer Krisztián
publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...