Szécsi Noémi

Szécsi Noémi Egotripje homofób törvényről, szexuális nevelésről, Jókairól és a melegek helyzetéről.

A kultúrharc sokadik nyarán a napi hírek között tallózva olykor úgy érzem magam, mint Mindszenty bíboros az amerikai követségen: felmértem, hogy pillanatnyilag nem tudok kijutni, így hosszabb tartózkodásra rendezkedem be.

Amikor a játszótéren ülök, sosem a telefonomat babrálom, mint némely más anyák, hanem a gyerekre figyelek, mert én már tudom, hogy milyen rövid az élet.

Az eljárás igazságtalan és egyoldalú volt talán, de a kimért büntetés mégsem teljesen igazságtalan és valamelyest megérdemelt. Lévén 2020 májusának vége, mindezt írhatnám a trianoni békediktátumról, de én inkább Oscar Wilde ügyéről írom. Az ifjonti hév elhamvadtával lemondtam róla, hogy a komoly dolgokba belepofázzak, végül is mit értek hozzá, ez nem az a hely, nem az a kor, nem az a nagyvonalú pillanat, amikor szívesen engedik ezt azoknak, akiknek kettessel kezdődik a személyi száma, az a régi szocialista szuvenír.

Utolsó emlékeim egyike abból a világból, amikor még vadidegen emberekkel lehetett találkozókat szervezni és nyilvános létesítmények asztalainál kávét és más italokat fogyasztani a társaságukban, a Bródy Lili unokaöccsével folytatott beszélgetés.

Csakis a családanya gyötrő kötelességtudata bírt rá, hogy belevessem magam a Mester utcai kisbolt forgatagába egy szigorító rendelkezés utáni vasárnapon. Az összes kosár már a nálam korábban ébredőknél, így a karomba gyűjtögettem az árut, feltéve, hogy a polchoz tudtam nyomakodni.

Helyszíni tudósítás a népszerű tamperei menekülttáborból, egy olyan országból, ahol sokkal többen állnak ki a rasszizmus, mint a menekültek ellen – mégsem olyan megnyugtató a helyzet, mint a távolból látszik.

Ugye, mindenki fel tudja idézni a fűzőben felnövő kis infánsnőt Velazquez képeiről? Noha a társadalom a csecsemőket még akkor sem kötelezhette fűzőviseletre, a tizennyolcadik századig a gyerekdivat a felnőttek ruházkodásának kicsinyített mása volt.