Szécsi Noémi: Nem és nem

„A jövőben minden másképp lesz”

Egotrip

Amikor a játszótéren ülök, sosem a telefonomat babrálom, mint némely más anyák, hanem a gyerekre figyelek, mert én már tudom, hogy milyen rövid az élet. Az enyémből legalábbis nincs annyi hátra, mint az övékből.

Bármelyik előrelátó kommentelő megmondja a negyven feletti celebnők csodába illő várandósságának hírei alatt: igazából az lesz a csoda, ha az ilyen még fel tudja azt a nyomorult kölköt nevelni, és az nem jut szomorú árvaságra. Nem tudhatom, élek-e százkét évig, mint mondjuk Dénes Zsófia. Mert ha biztosan tudnám, hogy azt is megérem, amikor már a legkisebb gyermekem is öreg lesz, én meg marha öreg, most ráérősen olvasgatnék valami kis gyújtó hangú pamfletet a házimunka és a gyermeknevelés rabságáról a játszótér árnyas fái alatt, mert ha a kicsi hanyatt vágódik a csúszda lépcsőjéről, úgyis a puha homokra esik.

Százkét esztendő szép tőke, kiváltképp, ha az ember, mint Dénes Zsófia (1885–1987), élete második felében emlékiratok írásába veti magát. A 20. század elejének jeleseit felvonultató visszaemlékezései számomra az 1970-es évek rockbandái körül forgolódó Pamela Des Barres I’m with the Band című klasszikus groupie-memoárját idézik meg. Különösen Ady Endre felbukkanása pont olyan, mint amikor Pamelánál Mick Jagger behatol (a narratívába): a dolog rövid ideig tart, de a cselekményelem mindent visz, és megdobja a főhősnő iparági megítélését. Ha egyszer hosszabb áramszünet lesz, de nappal, hogy még lássam a betűket, majd megszámolom, hogy Dénes Zsófia Gyalog a baloldalon című memoárkötetében pontosan hányan éreznek ellenállhatatlan vonzalmat Dénes Zsófia iránt. A szerző szemlátomást hisz a pánszexuális vágy létében, önmagát egy nemi kategóriák feletti vonzást kibocsátó lénynek tekinti, bár férfiak radikálisan többen vannak rajongói között. Ki tudja, miért, nekem Schmidt Miksánál lett mindez sok. Elhittem a halálra ítélt férjet, a románcot bohém festővel, imádtam a gyorsan meghiúsuló röpke jegyességet Adyval, tetszett a Párizsban megismert úriasszony meg a csalfa török története is, de a bestiálisan meggyilkolt kurtizán, Mágnás Elza egykori kitartója, a bútorgyáros és lakberendező Schmidt felbukkanásánál úgy éreztem, néha a kevesebb több.

Ám ez az expanzív, egy évszázadon át fennálló egó nem kizárólag arra használta a tollát, hogy riválisnak érzett és szerencsésen túlélt társnőit stratégiailag elhelyezett, finom kis vitriolpöttyöcskékkel savazza (veletek érzünk, Léda és a Csinszka). Mindannyian tudjuk, hogy manapság gyalogolni sem kell, álló helyzetben is a baloldalra lehet kerülni, ám Dénes Zsófia ifjúságában és társadalmi helyzetében ez némi olvasottságot is igényelt. Őt saját bevallása szerint az újabban könyvtárhálózat-névadóságában erősen fenyegetett Szabó Ervin képezte ki marxizmusból (ne gondoljanak semmi Nikita, a bérgyilkosnőféle cselekményre, a cukorbajos főkönyvtáros pusztán olvasmányokat ajánlott a fiatal újságírónőnek). Így amikor, főképpen Kun Béla legnagyobb megdöbbenésére, beütött a proletárdiktatúra, és a hatalom gyakorlásához nem csupán egy adott területet teljhatalommal felruházottan megreformáló népbiztosokra, de propagandistákra is szükség lett, Dénes Zsófia olvasmányélményei felértékelődtek.

„Legyen vele nagyon óvatos!” – mondta a könyvtáros nyomatékosan a szemem közé nézve, amikor az egybekötött kommunista röplapokat a kezembe nyomta, de szerintem csak arra gondolt, hogy ezeket a felvilágosító füzeteket 1918–1919-ben már a legócskább háborús papírra nyomták, amely nikotinszínűre sárgul és lapozáskor az ujjak közt porlad szét. Mint ahogyan az is, amelyet Dénes Zsófia kompilált, legfőképpen „Marx Károly”, „Bucharin Nikoláj” és „Bebel Ágost Ferdinánd” vonatkozó művei alapján, állítólag azon információ széles körű terjesztésére, hogy a nő nem termelőeszköz, így hát üzletekkel, lakóházakkal, szállodákkal, a 100 holdnál nagyobb földbirtokokkal, iskolákkal, közgyűjteményekkel és egyebekkel ellentétben kommunizálni se fogja őket a tanácshatalom.

„A tőkés társadalom ugyan szerette a nőt általában abban a hazug hiedelemben megtartani, hogy a nő helye a háztartása körül van. Lakása szűk falai közé szerette kényszeríteni…” – indul A nő a kommunista társadalomban, és ki gondolta volna, akár csak egy éve, hogy a tőkés társadalom és a Covid-19 ennyire hasonlítanak egymásra? A pamflet nem csupán a múltat vázolja fel, amelyben a feleség és a prostituált egyaránt nemi érintkezésért cserében részesül eltartásban, csak az utóbbi némi erkölcsi fölényben van, de – mint a korabeli röplapok általában – a megvalósult kommunizmus utópiáját is felfesti: „A jövőben minden másképp lesz. Csak az élhet, aki dolgozik. A fizikai munkásnő, aki gyárba és műhelybe jár, a fejmunkásnő, ki a szellemi pályán működik. És az édesanya? Ő megszüli a gyermeket – ha éppen tetszik – és az állam felneveli. És a háziasszony? Nem lesz rá szükség. Központi háztartások, a gépek fogják pótolni a házias nőnek nevezett parazita személyek szolgálatait.”

Ekkoriban Dénes Zsófia fejmunkásnő mégoly kicsiny háztartását is egy házvezetőnő, Matild irányította, de fejében már megvolt a társadalmi fejlődés iránya: a nők felszabadulnak a házimunka alól, hiszen a mindent házhoz szállító fogyasztási szövetkezetek, gépekkel fölszerelt közös konyhák, központi fűtések, liftek és porszívók leveszik róluk a terheket. A testi és szellemi munkát végző nők csoportján túl a háztartást és a gyermeknevelést ellátó személyek is közhasznú munkát végeznek, hiszen lehetővé teszik a közhasznú dolgozók munkáját. Ezáltal fokozódik a termelés, mert a házimunka és a gyermekmegőrzés terhe alól felszabadulva hatékonyabban termelnek a nők, és végre több jut mindenkinek. „Nem kell kihasználó hatalmak számára emberanyagot megszülni – nyugtatgatta Dénes Zsófia a női olvasót –, a gyermek ott fog jelentkezni, ahol az ember szülői ösztöne a maga minden gazdasági érintetlenségében életre hívja.” Sőt, az emancipált nő teste feletti önrendelkezési jogát immár tiszteletben tartják, az orvostudomány vívmányai által megtámogatva.

Ez – egyeseknek vágyálom, másoknak rém­álom – gyorsan, 133 nap alatt elszállt. Sorra vehetnénk, mi minden lett azóta valóság – a technicizált otthon, a hatékony családtervezés, az így-úgy, de működő gyermekellátási rendszer – az évszázadok társadalmi utópiái­ból összefoldozott elképzelésből, de a központi háztartás valahogy nem jött be, még a megvalósult szocializmus idejében is legfeljebb konzervipari reklámszlogen lehetett: a központilag elkészített és kiosztott készételé, ami megkönnyíti a modern dolgozó nő hétköznapjait. Az aprócska, gazdaságosnak aligha mondható családi sejtet preferáljuk, pedig a családanya éppen a Buharin által kifogásolt módon fullad a házimunkába a napi tevékenysége mellett.

Habár… Úgy hallom, manapság annyi mindent vesznek állami tulajdonba, sőt neveznek ki afféle népbiztosokat is. Izgalom van bennem, talán a központi háztartás is megjöhet!

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Az újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Az államok pedig ritkán járulnak hozzá ahhoz, hogy más államok (akár a jövőben) leszavazzák őket.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.