Bármelyik előrelátó kommentelő megmondja a negyven feletti celebnők csodába illő várandósságának hírei alatt: igazából az lesz a csoda, ha az ilyen még fel tudja azt a nyomorult kölköt nevelni, és az nem jut szomorú árvaságra. Nem tudhatom, élek-e százkét évig, mint mondjuk Dénes Zsófia. Mert ha biztosan tudnám, hogy azt is megérem, amikor már a legkisebb gyermekem is öreg lesz, én meg marha öreg, most ráérősen olvasgatnék valami kis gyújtó hangú pamfletet a házimunka és a gyermeknevelés rabságáról a játszótér árnyas fái alatt, mert ha a kicsi hanyatt vágódik a csúszda lépcsőjéről, úgyis a puha homokra esik.
Százkét esztendő szép tőke, kiváltképp, ha az ember, mint Dénes Zsófia (1885–1987), élete második felében emlékiratok írásába veti magát. A 20. század elejének jeleseit felvonultató visszaemlékezései számomra az 1970-es évek rockbandái körül forgolódó Pamela Des Barres I’m with the Band című klasszikus groupie-memoárját idézik meg. Különösen Ady Endre felbukkanása pont olyan, mint amikor Pamelánál Mick Jagger behatol (a narratívába): a dolog rövid ideig tart, de a cselekményelem mindent visz, és megdobja a főhősnő iparági megítélését. Ha egyszer hosszabb áramszünet lesz, de nappal, hogy még lássam a betűket, majd megszámolom, hogy Dénes Zsófia Gyalog a baloldalon című memoárkötetében pontosan hányan éreznek ellenállhatatlan vonzalmat Dénes Zsófia iránt. A szerző szemlátomást hisz a pánszexuális vágy létében, önmagát egy nemi kategóriák feletti vonzást kibocsátó lénynek tekinti, bár férfiak radikálisan többen vannak rajongói között. Ki tudja, miért, nekem Schmidt Miksánál lett mindez sok. Elhittem a halálra ítélt férjet, a románcot bohém festővel, imádtam a gyorsan meghiúsuló röpke jegyességet Adyval, tetszett a Párizsban megismert úriasszony meg a csalfa török története is, de a bestiálisan meggyilkolt kurtizán, Mágnás Elza egykori kitartója, a bútorgyáros és lakberendező Schmidt felbukkanásánál úgy éreztem, néha a kevesebb több.
Ám ez az expanzív, egy évszázadon át fennálló egó nem kizárólag arra használta a tollát, hogy riválisnak érzett és szerencsésen túlélt társnőit stratégiailag elhelyezett, finom kis vitriolpöttyöcskékkel savazza (veletek érzünk, Léda és a Csinszka). Mindannyian tudjuk, hogy manapság gyalogolni sem kell, álló helyzetben is a baloldalra lehet kerülni, ám Dénes Zsófia ifjúságában és társadalmi helyzetében ez némi olvasottságot is igényelt. Őt saját bevallása szerint az újabban könyvtárhálózat-névadóságában erősen fenyegetett Szabó Ervin képezte ki marxizmusból (ne gondoljanak semmi Nikita, a bérgyilkosnőféle cselekményre, a cukorbajos főkönyvtáros pusztán olvasmányokat ajánlott a fiatal újságírónőnek). Így amikor, főképpen Kun Béla legnagyobb megdöbbenésére, beütött a proletárdiktatúra, és a hatalom gyakorlásához nem csupán egy adott területet teljhatalommal felruházottan megreformáló népbiztosokra, de propagandistákra is szükség lett, Dénes Zsófia olvasmányélményei felértékelődtek.
„Legyen vele nagyon óvatos!” – mondta a könyvtáros nyomatékosan a szemem közé nézve, amikor az egybekötött kommunista röplapokat a kezembe nyomta, de szerintem csak arra gondolt, hogy ezeket a felvilágosító füzeteket 1918–1919-ben már a legócskább háborús papírra nyomták, amely nikotinszínűre sárgul és lapozáskor az ujjak közt porlad szét. Mint ahogyan az is, amelyet Dénes Zsófia kompilált, legfőképpen „Marx Károly”, „Bucharin Nikoláj” és „Bebel Ágost Ferdinánd” vonatkozó művei alapján, állítólag azon információ széles körű terjesztésére, hogy a nő nem termelőeszköz, így hát üzletekkel, lakóházakkal, szállodákkal, a 100 holdnál nagyobb földbirtokokkal, iskolákkal, közgyűjteményekkel és egyebekkel ellentétben kommunizálni se fogja őket a tanácshatalom.
„A tőkés társadalom ugyan szerette a nőt általában abban a hazug hiedelemben megtartani, hogy a nő helye a háztartása körül van. Lakása szűk falai közé szerette kényszeríteni…” – indul A nő a kommunista társadalomban, és ki gondolta volna, akár csak egy éve, hogy a tőkés társadalom és a Covid-19 ennyire hasonlítanak egymásra? A pamflet nem csupán a múltat vázolja fel, amelyben a feleség és a prostituált egyaránt nemi érintkezésért cserében részesül eltartásban, csak az utóbbi némi erkölcsi fölényben van, de – mint a korabeli röplapok általában – a megvalósult kommunizmus utópiáját is felfesti: „A jövőben minden másképp lesz. Csak az élhet, aki dolgozik. A fizikai munkásnő, aki gyárba és műhelybe jár, a fejmunkásnő, ki a szellemi pályán működik. És az édesanya? Ő megszüli a gyermeket – ha éppen tetszik – és az állam felneveli. És a háziasszony? Nem lesz rá szükség. Központi háztartások, a gépek fogják pótolni a házias nőnek nevezett parazita személyek szolgálatait.”
Ekkoriban Dénes Zsófia fejmunkásnő mégoly kicsiny háztartását is egy házvezetőnő, Matild irányította, de fejében már megvolt a társadalmi fejlődés iránya: a nők felszabadulnak a házimunka alól, hiszen a mindent házhoz szállító fogyasztási szövetkezetek, gépekkel fölszerelt közös konyhák, központi fűtések, liftek és porszívók leveszik róluk a terheket. A testi és szellemi munkát végző nők csoportján túl a háztartást és a gyermeknevelést ellátó személyek is közhasznú munkát végeznek, hiszen lehetővé teszik a közhasznú dolgozók munkáját. Ezáltal fokozódik a termelés, mert a házimunka és a gyermekmegőrzés terhe alól felszabadulva hatékonyabban termelnek a nők, és végre több jut mindenkinek. „Nem kell kihasználó hatalmak számára emberanyagot megszülni – nyugtatgatta Dénes Zsófia a női olvasót –, a gyermek ott fog jelentkezni, ahol az ember szülői ösztöne a maga minden gazdasági érintetlenségében életre hívja.” Sőt, az emancipált nő teste feletti önrendelkezési jogát immár tiszteletben tartják, az orvostudomány vívmányai által megtámogatva.
Ez – egyeseknek vágyálom, másoknak rémálom – gyorsan, 133 nap alatt elszállt. Sorra vehetnénk, mi minden lett azóta valóság – a technicizált otthon, a hatékony családtervezés, az így-úgy, de működő gyermekellátási rendszer – az évszázadok társadalmi utópiáiból összefoldozott elképzelésből, de a központi háztartás valahogy nem jött be, még a megvalósult szocializmus idejében is legfeljebb konzervipari reklámszlogen lehetett: a központilag elkészített és kiosztott készételé, ami megkönnyíti a modern dolgozó nő hétköznapjait. Az aprócska, gazdaságosnak aligha mondható családi sejtet preferáljuk, pedig a családanya éppen a Buharin által kifogásolt módon fullad a házimunkába a napi tevékenysége mellett.
Habár… Úgy hallom, manapság annyi mindent vesznek állami tulajdonba, sőt neveznek ki afféle népbiztosokat is. Izgalom van bennem, talán a központi háztartás is megjöhet!
