Szécsi Noémi

Nem és nem

Állami embriók

Egotrip

Hogy is volt? A méhbe feljuttatott kakasgyufa vagy száraz dohányszár olvastán tettem le a könyvet, és mentem ki a friss levegőre? Van az a fajta olvasó, aki olvasás közben akkor is érzi a méhében a kénes-foszforos kakasgyufát, ha történetesen nincs neki (mármint méhe).

Nekem ráadásul egyelőre még van, szóval letettem dr. Kenyeres Balázs 1911-es művét, és kimentem a folyosóra, hogy mélyeket lélegezzek. Az orvosi irodalom nem ideggyengéknek való, ráadásul a törvényszéki orvostan előre megjósolhatóan arról szól, miféle ártalmakat szenvedhet el az emberi test különféle erőszakos, gyakorta visszavonhatatlanul végleges beavatkozások által, legyen az véletlen baleset, kétségbeesésből elkövetett autoagresszió vagy előre kitervelt durva cselekedet. A magzatelhajtások története pedig arról szól, milyen az, ha mindezért könyörögnek, és még fizetnek is az agresszornak.

Legyen persze bennünk kétely: a lefülelt és ítélőszék elé citált magzatelhajtó mindig azt vallja, hogy csupán esengésre állt kötélnek, jelezvén, hogy nem szórakozásból forgatja a rozsdás kötőtűt, a dolog csak részben jelent számára megélhetést, célja elsősorban a rettegéstől megháborodott nő önzetlen megsegítése. Így ment ez hosszú évszázadokon át, mígnem a műtéti eljárások 19. században bekövetkezett fejlődésének következtében – a skót orvos, Simpson által 1847-től alkalmazott kloroform vagy a Lister nevéhez köthető antiszepszis – a terhességmegszakításnak nem volt többé orvosi akadálya. Korlátozása már a múlt századfordulón is az volt, ami ma is, ott, ahol bevezetik (legutóbb például Texas államban): erkölcsi alapú kontroll. Százhúsz éve sem csupán a nyilvánosságra kerülő eseteket szellőztető szabadelvű hírlap­írók, mentőterveket kovácsoló szabadkőművesek és az első hullám feministái voltak tisztában azzal, hogy tiltása egyfajta álszent kínzás, annak állandó tudatosítása, hogy a női állampolgár méhe a nemzeti összvagyon része, s mint ilyen, köztulajdon. Nem politikai­lag semleges testrész, mint a boka vagy a vese, hanem a majdani szavazópolgár és adófizető origója. Így aztán nem is csodálkozik annyira az ember, ha manapság a hírekben a „meddőségi centrum” és az „államosítás” egy mondatba kerül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.