Szécsi Noémi

Nem és nem

Új jog, régi kötelesség

Egotrip

Feladtam a büszkeségemet.

Nem először történik, sőt az évek múlásával egyre gyakoribb lesz, szóval nincs ebben semmi különös. Fáradok, öregszem, ráadásul még mindig itt van velünk ez a „helyzet”, ami olyan változatos módon tud minket térdre kényszeríteni.

Szóval mégis megvettem a paradicsompalántákat attól a hippikülsejű alaktól a termelői piacon. Csak rájuk kell nézni, nyilvánvalóan kokszolt palánták, a levelük olyan méregzöld és a száruk is annyira erős, hogy az én idő és figyelem hiánya miatt mostoha sorsot elszenvedő, saját nevelésű palántáimhoz képest úgy néznek ki, mint egy fehérjeturmixon és csirke-rizsen élő fitneszversenyző a megmérettetés előtti szálkásító héten, vagy mint Alexander Skarsgård, mikor a Tarzan szerepére edzett. Az a rasztahajú biztosan ugyanabban a párásított levegőjű, hőfokszabályozott üvegházban vagy mobil fóliasátorban tartja ezeket, ahol a vadkendertöveket is. Azok szoktak ilyen burjánzóak és harsogó zöldek lenni a híradóban mutatott rendőrségi videókban. Tudom, keserű vagyok, de sohasem hittem volna, hogy idáig süllyedek.

Mert nemcsak hogy feladtam a büszkeségemet, de ki is égtem. Hanyatlásom valószínűleg akkor kezdődött, amikor emancipációs harcom – amely afrikai országok polgárháborúihoz hasonlóan folyamatos és véget nem érő – a járvány és a hónapok óta tartó home office azon pontjához érkezett, hogy munkaóráim és személyes integritásom védelmében megtagadtam az ebédidőben való ételkészítést, és családtagjaim figyelmét felhívtam az ebédrendelés lehetőségeire. Tudtam, hogy a családom ezer éven túl lebomló dobozokba mért drága moslékot fog kapni, de azon a ponton ez már számos ok miatt egyáltalán nem érdekelt. Futottam a határidők után és öntöttvas palacsintasütővel ütöttem a bennem élő, családjáról való gondoskodás iránt elkötelezett anyaistennő fejét. A hozzám hasonló városi értelmiségi családanyákhoz hasonlóan azt próbáltam meg felbecsülni, hány évvel vetett vissza „minket” ez a „helyzet”. Volt, aki százat mondott, volt, aki kétszázat. Persze attól függ, az ember honnan nézi.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk