Szécsi Noémi

Nem és nem

Új jog, régi kötelesség

Egotrip

Feladtam a büszkeségemet.

Nem először történik, sőt az évek múlásával egyre gyakoribb lesz, szóval nincs ebben semmi különös. Fáradok, öregszem, ráadásul még mindig itt van velünk ez a „helyzet”, ami olyan változatos módon tud minket térdre kényszeríteni.

Szóval mégis megvettem a paradicsompalántákat attól a hippikülsejű alaktól a termelői piacon. Csak rájuk kell nézni, nyilvánvalóan kokszolt palánták, a levelük olyan méregzöld és a száruk is annyira erős, hogy az én idő és figyelem hiánya miatt mostoha sorsot elszenvedő, saját nevelésű palántáimhoz képest úgy néznek ki, mint egy fehérjeturmixon és csirke-rizsen élő fitneszversenyző a megmérettetés előtti szálkásító héten, vagy mint Alexander Skarsgård, mikor a Tarzan szerepére edzett. Az a rasztahajú biztosan ugyanabban a párásított levegőjű, hőfokszabályozott üvegházban vagy mobil fóliasátorban tartja ezeket, ahol a vadkendertöveket is. Azok szoktak ilyen burjánzóak és harsogó zöldek lenni a híradóban mutatott rendőrségi videókban. Tudom, keserű vagyok, de sohasem hittem volna, hogy idáig süllyedek.

Mert nemcsak hogy feladtam a büszkeségemet, de ki is égtem. Hanyatlásom valószínűleg akkor kezdődött, amikor emancipációs harcom – amely afrikai országok polgárháborúihoz hasonlóan folyamatos és véget nem érő – a járvány és a hónapok óta tartó home office azon pontjához érkezett, hogy munkaóráim és személyes integritásom védelmében megtagadtam az ebédidőben való ételkészítést, és családtagjaim figyelmét felhívtam az ebédrendelés lehetőségeire. Tudtam, hogy a családom ezer éven túl lebomló dobozokba mért drága moslékot fog kapni, de azon a ponton ez már számos ok miatt egyáltalán nem érdekelt. Futottam a határidők után és öntöttvas palacsintasütővel ütöttem a bennem élő, családjáról való gondoskodás iránt elkötelezett anyaistennő fejét. A hozzám hasonló városi értelmiségi családanyákhoz hasonlóan azt próbáltam meg felbecsülni, hány évvel vetett vissza „minket” ez a „helyzet”. Volt, aki százat mondott, volt, aki kétszázat. Persze attól függ, az ember honnan nézi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.