Szécsi Noémi: Nem és nem.

Oszd meg és…

Őszintén szólva egyáltalán nem szeretnék őszinte lenni egy aljas politikai manipuláció kedvéért. Nem kívánom a remegő, rózsaszín kis lelkemet a felvizezett vértől iszamos konyhapultra csapni, de részvétem mindenkinek, akinek ezekben az időkben mégis meg kell tennie. Nem akarok minden kártyát kiteríteni, és ha valamit akaratlanul feltárnék, később úgyis letagadom. Végül is már kampányidőszakban vagyunk, és ilyenkor ez a protokoll: csak arra emlékezünk, amire akarunk, és csak azt mondjuk ki, ami céljainkkal összhangban áll. Ellentmondásos nyilatkozatokat csak az tegyen, aki annyival erősebb, hogy akár arra is módja van, hogy játék közben leborítsa a sakktáblát. Annyit vallok be, hogy sosem bíztam az iskolára az idén már tizennyolcadik életévét betöltő leánygyermekem szexuális nevelését. Meg is lett az eredménye.

– Ezek melegek – jelentette ki a lányom a kötelezően olvasandó A kőszívű ember fiait lengetve. Fogalmam sem volt, kikről beszél, de azonnal megszállt a bűntudat: Isten látja lelkemet, tudom, hogy sárkánytojást tojó tyúk vagyok. Belémhasított, hogy a péntek esti közös filmmatinénkra mégsem az Oscar Wilde szerelmeit kellett volna választani. A kamaszok szülei olyan kevéssel beérik, örülnek, ha nem szavakkal, csak testbeszéddel minősítik őket ósdi hülyének, én meg annyira felbuzdultam, amikor a filmnézés után a lányom fekete golyóstollal a csuklójára tetoválta a De Profundisból, hogy “Yet each man kills the thing he loves”, hogy nem álltam le a gendertainmenttel. Regényeket tettem le az éjjeliszekrényére, és minden adandó alkalommal villámelőadásokat tartottam. Utóbb egy lusta vasárnap délutánon megnéztük a Büszkeség és bányászéletet (és együtt sírtunk, amikor a bányászok együtt vonultak a melegekkel), sőt a maguk idejében még androgünnek, mostanára nem binárisnak nevezett férfiakat felvonultató Velvet Goldmine-t is. Bár az utóbbinál a családtagjaim megjegyezték, hogy ez undorító és beteges. Mármint a glam rock mint zene.