Egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem.

Egotrip

Oszd meg és…

Őszintén szólva egyáltalán nem szeretnék őszinte lenni egy aljas politikai manipuláció kedvéért. Nem kívánom a remegő, rózsaszín kis lelkemet a felvizezett vértől iszamos konyhapultra csapni, de részvétem mindenkinek, akinek ezekben az időkben mégis meg kell tennie. Nem akarok minden kártyát kiteríteni, és ha valamit akaratlanul feltárnék, később úgyis letagadom. Végül is már kampányidőszakban vagyunk, és ilyenkor ez a protokoll: csak arra emlékezünk, amire akarunk, és csak azt mondjuk ki, ami céljainkkal összhangban áll. Ellentmondásos nyilatkozatokat csak az tegyen, aki annyival erősebb, hogy akár arra is módja van, hogy játék közben leborítsa a sakktáblát. Annyit vallok be, hogy sosem bíztam az iskolára az idén már tizennyolcadik életévét betöltő leánygyermekem szexuális nevelését. Meg is lett az eredménye.

– Ezek melegek – jelentette ki a lányom a kötelezően olvasandó A kőszívű ember fiait lengetve. Fogalmam sem volt, kikről beszél, de azonnal megszállt a bűntudat: Isten látja lelkemet, tudom, hogy sárkánytojást tojó tyúk vagyok. Belémhasított, hogy a péntek esti közös filmmatinénkra mégsem az Oscar Wilde szerelmeit kellett volna választani. A kamaszok szülei olyan kevéssel beérik, örülnek, ha nem szavakkal, csak testbeszéddel minősítik őket ósdi hülyének, én meg annyira felbuzdultam, amikor a filmnézés után a lányom fekete golyóstollal a csuklójára tetoválta a De Profundisból, hogy “Yet each man kills the thing he loves”, hogy nem álltam le a gendertainmenttel. Regényeket tettem le az éjjeliszekrényére, és minden adandó alkalommal villámelőadásokat tartottam. Utóbb egy lusta vasárnap délutánon megnéztük a Büszkeség és bányászéletet (és együtt sírtunk, amikor a bányászok együtt vonultak a melegekkel), sőt a maguk idejében még androgünnek, mostanára nem binárisnak nevezett férfiakat felvonultató Velvet Goldmine-t is. Bár az utóbbinál a családtagjaim megjegyezték, hogy ez undorító és beteges. Mármint a glam rock mint zene.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.