Szécsi Noémi

Nem és nem

A bennünk élő tálib

Egotrip

Arról álmodozom, hogy egyszer majd én is ráérek annyira, hogy lesz időm másokat feljelenteni. Mindezt a békés nyugdíjas éveimre tervezem, már amennyiben lesznek ilyenek, noha a gazdasági előrejelzéseket tekintve ezek eljövetelében egyre kevésbé hiszek.

Persze a feljelentgetéshez a kellő mennyiségű szabadidő mellett az is szükséges, hogy a személyes kíváncsiságom is passzoljon az akkor éppen regnáló hatóságok érdeklődési köréhez. Jelenleg miféle hivatalt izgatna, ha indignálódva azzal jönnék, hogy sértik az érzékenységemet az adóforintjaimból fenntartott állami csatornákon tomboló tudományos ténytagadók, rögeszmés homofóbok vagy toxikus macsók? Ráadásul egyelőre – ez természetesen még változhat – nem vizionálok társadalmi hanyatlást egy stilizált szivárvány láttán, és a nem ízlésem szerint való könyvek is csak akkor idegesítenek, ha el kell olvasnom azokat. Abban az esetben viszont határozottan agresszív, sőt esetenként aljas és kötekedő leszek – egyebek mellett ezért hagytam fel a könyvkritikák írásával.

Azonban ha egy könyv csak fekszik vagy áll egy polcon – legyen ez a polc az éjjeliszekrényemtől két méterre vagy egy iskolától húsz méterre –, a puszta létezése nem bánt, és még akkor sem kívánom megsemmisíteni, ha tudván tudom, hogy nem az én értékrendem szerint íródott, és véleményem szerint másokra is ártalmas lehet. Amennyiben a könyv nem létesít kapcsolatot a gondolataimmal, addig érvényes a laissez faire elve, utána persze már bajosabb. De engem még arra szocializált a körülöttem lévő világ, hogy képes legyek magamon uralkodni, és tartózkodjak a morális alapú ítéletektől.

Évtizedek teltek el úgy az életünkből, hogy sokunknak szeme sem rebbent, amikor O. J. Simpson nyilvánvalóan meggyilkolta a feleségét, de mégsem lehetett ezért a bíróságon elítélni; amikor egy fiatal gyakornoklánnyal, Monica Lewinskyval feltörölték a padlót, miközben az Amerikai Egyesült Államok vele viszonyt folytató elnöke mosolyogva elsétált; vagy amikor a saját örökbe fogadott lánya szexuális zaklatásával megvádolt, amúgy az intellektuális elit által imádott manhattani filmrendező, Woody Allen továbbra is a legteljesebb elismerés mellett készíthetett filmeket. Evidenciaszerűen elfogadást nyert, hogy eredendően rossz világunkban a hatalom, pénz és státus az elsődleges, az erkölcsi tanulságokkal meg foglalkozzanak csak a vallási fanatikusok.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.