Szécsi Noémi

Nem és nem

A bennünk élő tálib

Egotrip

Arról álmodozom, hogy egyszer majd én is ráérek annyira, hogy lesz időm másokat feljelenteni. Mindezt a békés nyugdíjas éveimre tervezem, már amennyiben lesznek ilyenek, noha a gazdasági előrejelzéseket tekintve ezek eljövetelében egyre kevésbé hiszek.

Persze a feljelentgetéshez a kellő mennyiségű szabadidő mellett az is szükséges, hogy a személyes kíváncsiságom is passzoljon az akkor éppen regnáló hatóságok érdeklődési köréhez. Jelenleg miféle hivatalt izgatna, ha indignálódva azzal jönnék, hogy sértik az érzékenységemet az adóforintjaimból fenntartott állami csatornákon tomboló tudományos ténytagadók, rögeszmés homofóbok vagy toxikus macsók? Ráadásul egyelőre – ez természetesen még változhat – nem vizionálok társadalmi hanyatlást egy stilizált szivárvány láttán, és a nem ízlésem szerint való könyvek is csak akkor idegesítenek, ha el kell olvasnom azokat. Abban az esetben viszont határozottan agresszív, sőt esetenként aljas és kötekedő leszek – egyebek mellett ezért hagytam fel a könyvkritikák írásával.

Azonban ha egy könyv csak fekszik vagy áll egy polcon – legyen ez a polc az éjjeliszekrényemtől két méterre vagy egy iskolától húsz méterre –, a puszta létezése nem bánt, és még akkor sem kívánom megsemmisíteni, ha tudván tudom, hogy nem az én értékrendem szerint íródott, és véleményem szerint másokra is ártalmas lehet. Amennyiben a könyv nem létesít kapcsolatot a gondolataimmal, addig érvényes a laissez faire elve, utána persze már bajosabb. De engem még arra szocializált a körülöttem lévő világ, hogy képes legyek magamon uralkodni, és tartózkodjak a morális alapú ítéletektől.

Évtizedek teltek el úgy az életünkből, hogy sokunknak szeme sem rebbent, amikor O. J. Simpson nyilvánvalóan meggyilkolta a feleségét, de mégsem lehetett ezért a bíróságon elítélni; amikor egy fiatal gyakornoklánnyal, Monica Lewinskyval feltörölték a padlót, miközben az Amerikai Egyesült Államok vele viszonyt folytató elnöke mosolyogva elsétált; vagy amikor a saját örökbe fogadott lánya szexuális zaklatásával megvádolt, amúgy az intellektuális elit által imádott manhattani filmrendező, Woody Allen továbbra is a legteljesebb elismerés mellett készíthetett filmeket. Evidenciaszerűen elfogadást nyert, hogy eredendően rossz világunkban a hatalom, pénz és státus az elsődleges, az erkölcsi tanulságokkal meg foglalkozzanak csak a vallási fanatikusok.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Majd én!

A jelenleg legtámogatottabb politikai párt, a Tisza előválasztásának első fordulóján kívül a Fidesz-kongresszus időpontja, illetve a kormánypárti jelöltek létezése körüli múlt heti ún. kommunikációs zavar keltett mérsékelt érdeklődést a honi közéletben.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.

A választókban bízva

Párttámogatás nélkül, főleg a saját korábbi teljesítményükre alapozva indulnak újra a budapesti ellenzéki országgyűlési képviselők az egyéni választókerületükben. Vannak állítólag rejtélyes üzenetszerűségek, biztató mérések és határozott támogatási ígéretek is.