Egyikük hátulról ütötte meg a vélt ellenséget, és elszaladt. A másik családtag bottal esett neki a hírlapírónak, erre az elővette az acélbokszerét, és négyszer-ötször úgy odasújtott vele, hogy támadója arcából ömleni kezdett a vér. A rendőrorvosi látlelet felvételekor jogos önvédelemre hivatkozott.
Lám, 1908-ban az újságírók még acélbokszerrel jártak, különösen azok, akik bordélyokban, lebujokban, bíróságokon és rendőrőrsökön informálódtak cikkeikhez (és mert becsületükben sértett egyének állítólag nemegyszer tértek be szerkesztőségekbe kutyakorbáccsal a kezükben). Mindenesetre emberünk most már nagy terjedelemben kívánt értekezni az inkriminált hírről, bár megjegyezte, hogy „mi az eféle homosexuális ügyeket nem szívesen szellőztetjük. Szánunk minden beteg és bűnös embert”. Nem volt megállás, a lap munkatársai rohantak a helyben intézkedő 1703-as számú rendőrhöz, hozzáfértek a felvett jegyzőkönyvhöz, ahonnan kiírták a sértett nevét és címét (a korban nem szokatlan módon mindezt az újságjukban is kinyomtatták; bár manapság egy közösségi profil közzététele sem kevésbé indiszkrét). Az illető elmondta, hogy az idősebb, tekintélyes újságíró melléfurakodott, „egész testével érintett, aztán előrehajolt, belenézett az arczomba, és közben a keze odaért”. Mindez háromszor megismétlődött, pedig ő mindannyiszor odébb állt, így már tudta, „mi ez az úr”. Újabb „megmarkolás” következett, mire pofonok repültek, és rendőri intézkedés történt. Az újságírók bevontak még egy forrást: Feri pincért a New York Kávéházból, aki megerősítette, hogy a „notórius pederaszta” őt is megkörnyékezte, majd miután elutasította a közeledését, könyörgött neki, hogy hallgasson a kettőjük közt történtekről.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
