"Móricz Zsigmondnak jobban áll a vidéki macsó"

A bennünk élő tálib

Árvácska című regénye valamiféleképpen a testin túl a szellemi és érzelmi kizsákmányolást is jelképezi. 

Arról álmodozom, hogy egyszer majd én is ráérek annyira, hogy lesz időm másokat feljelenteni. Mindezt a békés nyugdíjas éveimre tervezem, már amennyiben lesznek ilyenek, noha a gazdasági előrejelzéseket tekintve ezek eljövetelében egyre kevésbé hiszek.

Persze a feljelentgetéshez a kellő mennyiségű szabadidő mellett az is szükséges, hogy a személyes kíváncsiságom is passzoljon az akkor éppen regnáló hatóságok érdeklődési köréhez. Jelenleg miféle hivatalt izgatna, ha indignálódva azzal jönnék, hogy sértik az érzékenységemet az adóforintjaimból fenntartott állami csatornákon tomboló tudományos ténytagadók, rögeszmés homofóbok vagy toxikus macsók? Ráadásul egyelőre – ez természetesen még változhat – nem vizionálok társadalmi hanyatlást egy stilizált szivárvány láttán, és a nem ízlésem szerint való könyvek is csak akkor idegesítenek, ha el kell olvasnom azokat. Abban az esetben viszont határozottan agresszív, sőt esetenként aljas és kötekedő leszek – egyebek mellett ezért hagytam fel a könyvkritikák írásával.

Azonban ha egy könyv csak fekszik vagy áll egy polcon – legyen ez a polc az éjjeliszekrényemtől két méterre vagy egy iskolától húsz méterre –, a puszta létezése nem bánt, és még akkor sem kívánom megsemmisíteni, ha tudván tudom, hogy nem az én értékrendem szerint íródott, és véleményem szerint másokra is ártalmas lehet. Amennyiben a könyv nem létesít kapcsolatot a gondolataimmal, addig érvényes a laissez faire elve, utána persze már bajosabb. De engem még arra szocializált a körülöttem lévő világ, hogy képes legyek magamon uralkodni, és tartózkodjak a morális alapú ítéletektől.

Évtizedek teltek el úgy az életünkből, hogy sokunknak szeme sem rebbent, amikor O. J. Simpson nyilvánvalóan meggyilkolta a feleségét, de mégsem lehetett ezért a bíróságon elítélni; amikor egy fiatal gyakornoklánnyal, Monica Lewinskyval feltörölték a padlót, miközben az Amerikai Egyesült Államok vele viszonyt folytató elnöke mosolyogva elsétált; vagy amikor a saját örökbe fogadott lánya szexuális zaklatásával megvádolt, amúgy az intellektuális elit által imádott manhattani filmrendező, Woody Allen továbbra is a legteljesebb elismerés mellett készíthetett filmeket. Evidenciaszerűen elfogadást nyert, hogy eredendően rossz világunkban a hatalom, pénz és státus az elsődleges, az erkölcsi tanulságokkal meg foglalkozzanak csak a vallási fanatikusok.

Most 2021-et írunk és szügyig állunk a cancel culture-ben, abban a közösségi platformokon folyó jelenségben, amikor a társadalom vagy a szakma köreiből a közösségi megszégyenítés eszközeivel szoríthatók ki mindazok, akik a mai társadalmi szabályok szerint elfogadhatatlan dolgot művelnek vagy műveltek. Az Y generáció is mesterien alkalmazza ezt, ám a Z generáció képviselői egyenesen beleszülettek. Ámulva, az X nemzedék elképedésével néztem végig az elmúlt években, hogyan „töröltek” az erkölcsi ítélkezés fegyverével nagyszabású életműveket, jelentős hatalommal, vagyonnal, szellemi tőkével, státussal rendelkező embereket. Voltaképpen néha egészen szórakoztató figyelni, ahogy inog a patriarchátus. Máskor meg van a nyilvános kivégzésben valami rémületes.

Nálunk még mindig jobban dívik a fentről érkező betiltás, mint a közösségi eltörlés, lévén az utóbbi csak amolyan liberális hóbort, így hát szenvedélyesen csak egy szűk csoport műveli. Pedig biztosan lenne mit vizsgálgatni. Hogy ne beszéljek folyton a levegőbe, vegyünk elő olyasvalakit, aki magyar és mostanára biztonságosan halott: ha már így magunk között vagyunk, elárulom, hogy

az erkölcsileg kétes renoméval rendelkező irodalmi nagyságok közül nálam Móricz Zsigmond az egyik feketeöves.

Nem rángatom elő az összes traumámat, példának okáért az általános iskolai kötelező olvasmányokban manipulatív szándékkal alkalmazott érzelmi szadizmust, és itt most egészen pontosan a Légy jó mindhaláligra és a Hét krajcárra gondolok. Inkább kezdjük onnan, hogy az ember tízévesen elolvassa az Így élt Móricz Zsigmondban, hogy az író bácsi találkozott a híd közepén egy szegény árva kislánnyal, akit jó apaként és humánus emberként a szárnyai alá vett, sőt örökbe is fogadott. Miután a szocialista prüdéria és gyerekszűrő megóvott minket mindattól, amit egy ifjúsági ismeretterjesztő könyvben egy mégoly liberális szellemű svéd képregényszerző se szívesen értelmezett volna, felnőttként azzal szembesülünk, hogy az írófejedelem nem csupán megdugta az utcán strichelő Csibét, de feltehetőleg gyereket is csinált neki, sőt mindez a második házassága felbomlásában is szerepet játszott. Nem lenne szabad ezen érzékenykednem. Ganxsta Zolee-val mondhatnánk: isten hozott nálam, öcsém, ez a való világ. Az író bácsiknak is van libidójuk, és az író bácsik szerencsésebbje (nem ti, Petrarca, Vajda János és Juhász Gyula) szexuális életet szokott élni a múzsájával. Mindazonáltal az irodalmi és mezei pedofil bélyegét éppen megúszó Móricz (Littkey Erzsébet már betöltötte a tizennyolcat, amikor mindez megesett) Árvácska című, Csibe gyermekkora által ihletett regénye sosem lesz ugyanolyan a számomra, mert valahogy a testin túl a szellemi és érzelmi kizsákmányolást is jelképezi. Móricz – az utóbbi években kiadott naplóiban is feltárt – vágyát arra, hogy a birtokba vett női testekből íráshoz való „anyagot” is kisajtoljon, kisajátítsa sorsukat, élményeiket, szófordulataikat. (Első felesége, Holics Janka jól teljesített, de felőrlődött, második felesége, Simonyi Mária sosem nyílt meg és néma maradt, Csibe viszont igencsak igyekezett.)

Móricz az ihletett, gondosan megírt mű­vei­ben rendkívüli írásművészetről tesz tanúságot, de a kiszenvedett, odakent írásokban is ott van a verbális bátorság és a szómágia. Semmilyen hatáskeltéstől nem riad vissza, és ez nemegyszer a javára szolgál. Olyan harsánysággal és naturalizmussal ábrázolja a nyomorúságot és a fájdalmat, hogy az elől még elugrani sem lehet. De a nők… Az irodalmi pater nosterben most éppen lenn tanyázó Németh Lászlónál tobzódhatunk a mindenféle módon tipródó, komplexen ábrázolt, háromdimenziós nőalakokban, lásd A gyászt, Az iszonyt vagy az Égető Esztert, szóval egy (nyugatos) népi író is képes a női lélekbe belehelyezkedni, ám Móricznak alapvetően jobban áll a vidéki macsó. A nők nála elsősorban szexre és termékenységre termettek, és akkor a legellenállhatatlanabbak, amikor hűségesen szeretnek, vagy ha szemérmesen (esetleg szemérmetlenül) felkínálkoznak. Harmincöt év felett már a kutyának sem kellenek, ha pedig nem szültek, akkor létüknek nem sok értelme van, és ezt az idegállapotuk is megsínyli.

Pontosan ugyanúgy viselkednek, ahogy még a minap is láttam a magyar középnemzedék egyik legjelesebb képviselőjének amúgy kiváló művében. Mármint esztétikailag kiváló művében. Szóval már csak ezért sem lenne semmi értelme Móriczot „eltörölni”. Na, de most látom, még így, bokros teendőim között is megtaláltam a módját, hogy fel tudjak valakit jelenteni!