„Magyar nő vagyok, mi sem természetesebb annál, mint hogy elsősorban hazámban óhajtottam letelepedni. Hol remélhet a polgár szívélyes fogadtatást, ha nem hazájában?” Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamban, és olyankor annyira elmerülök széttartó, egymást üldöző gondolataimban, hogy elfelejtek bekanyarodni a sarkon vagy a buszról leszállni. Mostantól ilyenkor már arra is eszmélhetek, hogy a Hugonnai Vilma tér közepén állok, és veszettül próbálom felidézni, hogy hová is indultam. A tér nevéből aztán egyből kikövetkeztethetem, hogy Yo-yo-yózsefváros mélyére keveredtem, ahol az idén kezdeményezés indult: ha már neveket kapnak a korábban névtelen közterek, miért ne nevezhetnék el nőkről ezeket.
Majdnem száz év telt el az első magyar orvosnő (1847–1922) halála óta, mire egy róla elnevezett általános iskolán kívül kiérdemelt egy utcatáblát is. Bezzeg a vele csaknem egyidős Blaha Lujza még a saját ablakából nézte, hogy felszegezik – az utóbb kissé eltorzult, megcsúnyult, Nemzeti Színházát elvesztő, de mindenképpen központi helyzetű – VIII. kerületi tér sarkára a táblát. Lám, mennyivel nagyobb megbecsülésre tarthat számot az a magyar nő, aki bokorugró szoknyában, száját csókra csücsörítve járja a csárdást a színpad közepén, mint az, aki egyetemi tanulmányokra és tudományos pályára szánja el magát! – mondhatnánk. De ez olyasféle nőjogi demagógia lenne, ami csak első hallásra hangzik jól, hosszú távon pedig arra vet rossz fényt, aki megfogalmazta. A kórházak közönsége ugyan kellően nagyszámú és néha hálás is, de a színházakban mégis többen tapsolnak. Meg aztán ha Blaha Lujza nem is azonosította magát a női jogok öntudatos harcosaként, apa nélkül nevelkedő, semmilyen kiváltsággal nem segített, gyermekkora óta dolgozó, tehetségével önálló karriert építő, gyermekeit egyedül nevelő, munkájával vagyont és megbecsülést szerző, széles ismertségnek örvendő művész volt, és ebben a minőségében semmi más, mint példakép. Jár a nagy, koszos, forgalmas tér.
Vilma doktornő tere kicsi és eldugott. Talán jártam már ezen a téren, talán nem. Csak azt tudom, hogy a Hugonnai Vilma rendelési naplói alapján írt könyvem írása idején elzarándokoltam a régi tisztviselőtelepi rendelőjéhez, amely nem esik messze a róla idén szeptemberben elnevezett tértől. Nyolc hónapos terhes voltam, feszült a hasamon a pufikabát, amelyet a dermesztő decemberi hideg miatt húztam magamra, és miközben fáztam, pisilnem kellett, éhes voltam és fájt a hátam, elképzeltem, ahogy százhúsz évvel korábban a rendelésére érkezem. Felírja nevemet és koromat, kikérdez, hogy méhemben mindeddig hány ott elhaló vagy élve megszült magzatot hordtam, kézi műszerével meghallgatja a kicsi szívhangját, kitapintja a fejét. Aztán talán el is kell sietnie, mert éppen beesik a bába, Garayné küldönce, hogy a szomszéd utcában meglett az asztalosné kisbabája, de orvosnak is kell látni. Odafirkálja még a rendelési naplóba, hogy a lelkemre kötötte: ha gyanúsat észlelek, vagy megindulna a szülés, küldessek érte vagy a bábáért, akiben megbízom.
Ott a Józsefvárosban, már ötvenévesen kezdett el először orvosként rendelni, mert az 1879-ben Zürichben megszerzett orvosi diplomáját – bár Svájcban állást ajánlottak neki – Magyarországon kívánta használni, ám mérhetetlen szomorúságára ezt hosszú ideig nem tehette meg. A praxis megkezdéséig eltelt tizennyolc év a jobb híján bábaként gyakorolt hivatás hétköznapjai mellett kérvények és cikkek írásával telt. A hagyatékban ezek többnyire ceruzával írt vázlatokként maradtak fenn. S hogy mitől más egy hátrahagyott papírt közelről vizsgálni vagy annak tartalmát letisztázva olvasni, annak lényege pont ezeknek a papírlapoknak az írásképében maradt meg a fejemben: sosem felejtem el azt az érzést, amelyet a lázasan egymás alá firkált sorok keltettek bennem. Megfékezhetetlenül száguldó gondolatok, sebességüket sérelmek, méghozzá sokadjára felidézett sérelmek fokozzák, személyes méltóságot sértő, igazságtalannak érzett, de főképpen unásig ismételt érvek, amelyeket annyiszor próbált már megcáfolni, hogy talán meg is elégelte. Azért még mindig nagyon fel tudták paprikázni.
A nők nem alkalmasak a tanulásra. (Mert szellemileg alacsonyrendűek, vagy ha nem azért, akkor meg, mert havonta menstruálnak.)
A nők nem alkalmasak szakképzettséget igénylő munkára. (Lásd mint fenn, meg mert nincs bennük önfegyelem és felelősségérzet. Hiszen, mint tudjuk, az anyasághoz ilyesmik nem kellenek.)
A nők amúgy is gyengék. (Kivéve, ha mezőgazdasági tevékenységhez, háztartási munkához vagy reprodukcióhoz kapcsolódó testi erőfeszítésre van szükség.)
A nők nem is valók orvosnak. (Ha nem hagyja őket nyugodni a gondoskodhatnék meg a gyógyíthatnék, a családon és az ismeretségi körön belül is kiélhetik.)
A diplomás nőkből meg úgyis rossz feleség lesz. (Hiszen, ha egyszer kiszöktek a karámból, az Isten se fogja tudni újra elkapni és visszaterelni őket.)
Ezek mind jók, de talán mégis az a legjobb, amit a „a kegyelmes Úr”, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter mondott minden alkalommal, amikor Hugonnai Vilma a diplomája elismertetése végett audienciát kért tőle, miszerint „a nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogosíttatnának a férfiakkal”. Ezt a mindig racionális, egyszerűen gyógyítani vágyó, szellemi munkájáért neki járó címre jogot formáló Hugonnai Vilma képtelen volt megemészteni: „Micsoda alapokon nyúgodnék azon állam, melyet egynéhány intelligens nő felforgathatna? Szégyenleném, ha csakugyan ilyen államnak volnék gyermeke.”
Pedig az állam – legyen az keleti vagy nyugati – társadalmi vízióihoz kötötten mindig is igényt tartott arra, hogy meghatározhassa, mekkora és milyen összetételű szellemi elitet képez ki. Ez most sincs másképpen, bár a módszerek helyenként eltérnek: máshol a világban többnyire az egzisztenciális lehetőségek diktálnak, mifelénk inkább a rendeletek. A 19. századi miniszterek rémálmaiban kísértő orosz anarchistanők új alakot öltve 21. századi kuratóriumi tagok és kormánymegbízottak álmát zavarják meg a sötét magyar éjszakában. Az átalakuló magyar felsőoktatás helyett másra vágyó és némi tőkét mozgósítani tudó – mint az ékszereit eladó és tanulmányai alatt felélő Hugonnai Vilma – diákok ma nem zürichi, hanem amerikai, angol, német, skót, dán, holland egyetemekre mennek. Aztán olyanok is akadnak, akik pénz, támogatás és lehetőség hiányában lemondanak arról, hogy egyetemre jelentkezzenek.
Pedig míg a Hugonnai Vilma tér kicsi és eldugott, Vilma tere, az a tér, amit diplomás nőként és orvosként kitaposott, az elmúlt százhúsz év megtorpanásai és visszaesései ellenére mégis egyre tágasabb lett. Ahogy az ünnepségen beszédet tartó Merkely Béla (ebben a járványos időszakban más minőségében household name) mondta: jelenleg az orvostanhallgatók kétharmada nő.
Vajon ez mit jelenthet, remélem, rá fogok jönni…
