Hiszen szinte látom is, ahogyan felveszik az éjjeli szekrényről Az arany embert, és elalvás előtt még felolvassák hitvesüknek a Vaskapu leírását. Aztán a „természet a világ temploma” gondolatától megnemesülve hajtják álomra a fejüket. Nyaranta meg a strandon még gondosan megtörlik a lángostól olajos kezüket, mielőtt belelapoznak A kőszívű ember fiaiba, és a hatalmas zsivaj ellenére szinte eggyé válnak a vérpad felé menetelő Baradlay Jenővel. A hazaszeretet fájdalma szorongatja a szívüket, ez felhőket von ugyan lelkük kék egére a gondtalan napsütésben, de szinte kéjes az édesbús érzés. Vagy amikor a villamoson, akár két megálló között szertartásosan előveszik a pufimellényük zsebéből a könyvet, hogy elolvassanak néhány bekezdést A gazdag szegényekből, megszívlelve a tanulságot, hogy materiális szegénység korántsem zárja ki a lelki gazdagságot. Ahelyett, hogy a telefonjukat nyomkodnák és olyan cikkekhez fűznének megjegyzéseket, amelyeket nem olvastak, amelyeket nem értenek, vagy amelyeknek még csak a szereplőit sem ismerik. Hiszen ki is tenne ilyet. Én sem kontárkodom bele az irodalomba, Jókai kapcsán most engem inkább az özvegy, a színésznő és a zsidó lány érdekel.
Miként azt a magyar nők jogainak történetét leíró 1913-as könyvecske feltárja, a 19. század második fele a magyar nők számára visszalépést jelentett. Hiszen addig legalább az özvegyek élvezhettek politikai jogokat: a nemes özvegyek rendelkeztek választójoggal a követ- és megyeitisztviselő-választásokon. Ez ugyan éppen a forradalom és szabadságharc alatt szűnt meg mint afféle nemesi kiváltság, de nyomában nem támadt semmi, a magyar nők egészen 1918-ig nem birtokolhattak politikai jogokat. Az özvegység nem kizárólag párkapcsolati státus a 19. században: a női függetlenség ritka helyzeteinek egyike, ha egy haláleset következménye is. Így talán jobban megértjük, mit jelent az „özvegyasszony” egy Jókai-regényben. Nem azt a nőt, akinek meghalt a férje, hanem azt a nőt, akinek – mivel meghalt a férje – lehetősége van autonóm pénzügyi és életmódbeli döntéseket hozni. „Erélyes asszony volt” – jegyzik meg az életrajzírók Jókay Józsefné Pulay Máriáról, és ilyenkor a művelt olvasó egyből a sárkánytermészetre tett utalást sejti. Vajon lehetett más, mint erélyes, az ötből három életben maradó, igaz, már nagyobbacska gyerekkel magára maradva, végsőkig elszánva, hogy az ügyvéd férje után megmaradt vagyont úgy fialtassa, hogy fiai taníttatásán és lánya férjhez adásán túl is maradjon, amit rájuk tud hagyni. Önálló volt, szorgalmas és fegyelmezett, minden, csak nem passzív dísztárgy.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
