Elmém alagsori kantinjában fogyasztom szerény szellemi vacsorámat, és pörgetem tovább a rózsafüzért, amíg értem nem jönnek. A libsi értelmiségi szarkeverés határozatlan ideig berekesztve, s ezentúl jut majd pénz szappanra és vécépapírra a hazafias felsőoktatás csempézett helyiségeiben. Nincs is ebben semmi rossz. Rossz azokban az egymásra rakódó vehemens bosszúvágyakban van, amiket az egyik éppen kéjesen kiél, míg a másikban növekszik és raktározódik, hogy majd újra felcsaphasson. Ha elég sokáig élek, még láthatom is.
Én is évek óta gyűjtögetem a jobboldallal kapcsolatos sérelmeimet. Például senki nem adja már vissza nekem azt a háromezer forintot, amit egy nagyobb csomó besárgult, dohos szagú Napkeletért kiadtam. Jobbos ökörségre és balos baromságra egyaránt nyitott vagyok, munkásmozgalmi gyűjteményem jelentős, ifjan az Egyetemi Könyvtár olvasótermében krimiként bújtam a Turán folyóirat évfolyamait: vajon a Horthy-korszak világutazói milyen újabb őshazára leltek, s miféle újabb csattanós bizonyíték került elő arra nézve, hogy a világ teremtésénél a Jóisten is palóc nyelvjárásban ismertette előzetes terveit. Persze a Magyarságkutató Intézet felállítása óta mindez, mint ifjúkorom megannyi ártatlan szórakozása, keserű emlékként kísért.
Mindazonáltal a Napkelet – a két háború közti keresztény-konzervatív jobboldal válasza a dekadens Nyugatra – mérsékelten szórakoztató. A lapjaiból áradó dohszag talán nem is a tárolás során keletkezett. Mégis, nézzünk szembe vele, a lapnak női főszerkesztője volt. Nem más, mint Tormay Cécile. Az akkor már irodalmi nagyasszonynak számító Tormay 1923-tól nagy körültekintéssel, széles szerzői bázist mozgósítva, az éles politikai hangokat letompítva terelgette a lapot. Gondoljunk bele: hány állami pénzzel frissen kitömött (vagy éppen elsorvasztott) irodalmi folyóiratot irányít jelenleg nő?
Büszkének kellene lennünk rá, mint más úttörőkre. Mint az 1860-ban a Monarchia első és egyetlen női főszerkesztőjévé előlépett Kánya Emíliára és a Családi Körre, vagy Tutsek Annára, aki a Singer és Wolfner kiadóvállalat lapját, a Magyar Lányokat vitte diadalra a múlt századfordulón. S ezek ráadásul csak „női lapok” voltak, Tormay Cécile viszont a férfiak féltve őrzött kiváltságai közül orozott el egyet, az irodalmi folyóirat főszerkesztőségét. Szóval azok a bölcsészcsajok, akiknek ökoszatyrairól eleddig a cicaszeműre sminkelt Szabó Magda kegyetlen pillantása villant ránk, hordhatnának olyan vászontáskát is, amelyen a szőke kontyos, fekete csipkeruhás Tormay Cécile egy karosszék peremére húzódva kissé előrehajol. A ruháját keresztező szalagot akár szivárványszínűre is szitanyomhatnák.
Ez persze nem holnap fog megtörténni. Tormayról mint a Napkelet főszerkesztőjéről, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSz) alapítójáról, s mint korának egyik legismertebb női írójáról aligha lehet nem tudomást venni. Van azonban munkásságának legalább három olyan eleme, amelyek értelmezése annyira széttartó, hogy aligha remélhet konszenzusos méltánylást: 1. „Ha férjhez nem ment is, heteroszexuális volt, bár nőkkel tartott fenn szoros érzelmi kapcsolatokat”. / „Akárhogy tagadjátok, leszbikus volt.” 2. „A Bujdosó könyv szenvedélyes igazságbeszéd a magyar baloldal és a kommün kártételeiről.” / „Gátlástalan antiszemita szócséplés, az irredentizmus alapvetése.” 3. „Közel állt hozzá, hogy Nobel-díjat kapjon.” / „Bruhaha. Gyakorlatilag saját emberei jelölték.”
Hogy milyen író volt? Engem, aki imádok olvasni, egyedül a szépirodalommal szemben vannak fenntartásaim, felesleges kérdezni Tormay Cécile irodalmi tevékenységéről. Kihullik a hajam a szecessziós meséitől. (Meg úgy általában bárki szecessziós meséitől, Korvin Ottót is ideértve.) Viszont elfogadom, hogy sokan nagyra értékelik az Emberek a kövek közt című lélektani regényét, vagy a sok nyelvre lefordított családregényét, A régi házat. És a mai ínséges időkben, amikor kamasz fiúk csúfondáros nyelvöltögetését idéző fogalmazványok jelentik a szellemi közélet vitairatait, ne pöcköljünk félre olyan gyorsan egy öt nyelven olvasó, világot járt, rendkívüli megjelenítő erővel fogalmazó jobbos ikont.
Ennél is érdekesebb figura volt női politikusként. (Nem azért, mert, ahogy mondják, olyan finom asszony volt, hogy „viszolygott Hitlertől”. Inkább Mussolinit szerette. Vagyis nem a gyomorbeteg németet, hanem az erőtől duzzadó, napsütötte olaszt.) Károlyi forradalma alatt földalatti szervezkedésbe kezdett, a magyar asszonyok nevében ő fogadta a fehér lovon „a lelkét vesztett Budapestre” érkező Horthyt, közben egyik kezével kiadott egy kultuszkönyvet, a másik kezével felépített egy egész országot behálózó nőmozgalmat, ami a konszolidációs politikát alátámasztva sulykolt egy már akkor is kissé idejétmúlt nőképet. „Feminista interkonfesszionális internacionális alakulatok ezrével vannak a világon, de a keresztény asszonyok nemzeti szövetségének a gondolata az magyar, az a mienk, azt csak tőlünk tanulhatják el a többi népek” – vetített Cécile; a felekezetek fölöttiség persze nem jelentette, hogy az „idegenszívűek, -szelleműek, fajúak” kódnevek alatt emlegetett zsidókat is szívesen várnak soraikba. Politikusi arcátlansággal győzködte híveit, hogy elsődleges erkölcsi kötelességük az otthonteremtés, a szülés és az önmegtagadásig való takarékosság – miközben neki mindezek éppenséggel nem tartoztak az érdeklődési körébe, világéletében független értelmiségi nőként tanult, utazott, alkotott és vett részt a nyilvánosságban. S még azt a békát is le tudta nyeletni a tábor tagjaival, hogy a nők, akik 1920-tól ugyanúgy korlátozott számban nyertek felvételt az egyetemekre, mint a zsidó hallgatók, a numerus clausus által elveszítsék az oktatásban nehezen kivívott jogaikat, és mintegy a háttérbe húzódjanak, ha már a férfiaknak annyi gondjuk-bajuk van a vesztes háború és Trianon miatt. Azt már sohasem tudjuk meg, hogyan helyezte volna magát szolgálatba, amikor ismét megszólaltak a harci kürtök, hiszen nem élte meg a második világháborút: 1937-ben hunyt el, egy „elvtársnője”, gróf Ambrózy-Migazzi Lajosné társaságában mátraházi villájukba visszahúzódva. Talán se kedve, se energiája nem lett volna, hogy ismét a közéletbe vesse magát.
Cécile-t a Nagy Magyar Történelmi Szadomazó tette igazán ékesszólóvá. Amikor belegondolt hős nemzetünk, pompás asszonyaink (és ezeken belül a saját) szenvedéseibe, akkor mindig a teljes zenekar játszott. Például midőn 1921 nyarán a MANSz közgyűlésén arról beszélt, hogy mikor a „csüggedt, vérvesztett, zsibbadt férfiak” feladták a harcot, a nők összefogására volt szükség a politikai válság áthidalásához.
Az ő hite ugyan nem az enyém, mégis pompás ez a szlogen. Elképzelem, hogy a hamis propagandába belefáradt nők egy közös célért képesek együtt cselekedni – ez olyan politikai üzenet lenne, amit még én is megtapsolnék.
