ételhordó

"Nincs önök között véletlenül egy belsőépítész?" - kérdeztük három évvel ezelőtt (lásd: Étel, hordó, Magyar Narancs, 2009. június 27.), a Vígszínház mögötti Művész étterem kapcsán. A koszttal nem volt különösebb bajunk, de a berendezéssel, a dekorációval (és az elnevezéssel) komoly fenntartásaink akadtak.

Hét végén rendezték a Vajdahunyadvárban a III. Belga Sörnapokat; a 37 különféle márka mellett Szabó Győző volt a húzónév. Az esemény oázis lehetett a pálinkafesztiválok sivatagában, de még a különlegesnek ígérkező élményanyag ellenére sem merült fel, hogy tiszteletünket tegyük - kevés ijesztőbb terület van a kora nyári, hét végi Városligetnél.

Ha a Kálvin tér felől támadjuk a Kecskeméti utcát, jobbra a Hotel Borzalom, balra meg az ún. Magyar étterem nyitja az "ételsort". Nem valami derűs kezdet, és bár tudjuk jól, hogy később javul a helyzet, inkább a Képíró utca nevű sikátor felé vesszük az irányt, amit ugyanolyan szépen (rondán) ledíszköveztek, mint az egész környéket.

Noha a közeli kisváros a nagy zeneszerzőre építi idegenforgalmát évtizedek (évszázadok?) óta, nemcsak az ősfák vetnek árnyékot a településre. Martonvásárt úgy szeli ketté a 7-es út, mint hentesbárd a csontos lapockát, az itteni kamionforgalom olyan sűrű, akár a Combinóé a Nagykörúton.

Jeles nap volt Budakalász történetében 2010. június 18. Lakitelek és Pesthidegkút után az egykori népiskolával szemközt, a Budai úton is leleplezték Búza Barna szobrászművész Klebelsberg Kunóról készült mellszobrát.

Bárki bármit mond, az 1970-es évek közepén nagy ívű ügyletnek látszott a frissen átadott újpalotai lakótelep. A propagandisták mindent elkövettek, hogy a panelrengeteget afféle tejjel-mézzel folyó smaragdvárosként adják el - több mint tizenötezer lakás épült 1969-1977 között az egykori mezőgazdasági területen, s a kiválasztottak java valóban azt gondolta, hogy megfogta az isten lábát.

Nemrégiben Újpest hőskorát igyekeztünk bemutatni, ám helyhiány miatt ki kellett hagynunk a legismertebb "pre-újpesti" objektumot.

A belvárosi Szarka utca rövid és jelentéktelen, lehetetlen megjegyezni, hol is van, biztos mindig máshol. Valójában két percre sincs a Szabadság híd pesti hídfőjétől, a Váci utcába fut bele, akár egy hőzöngő kissrác a pofonba.

A Lánchíd utca szép csendben vált idegenforgalmi szolgáltatóvá, csoda, hogy régebben (a 20. században) senkinek nem jutott eszébe, hogy az amúgy turistáktól hemzsegő környéket e hasznos és nemes cél szolgálatába állítsa.

Szada itt van a szomszédban, egy köpésre Gödöllőtől, ám nem vennénk rá mérget, hogy például a Dél-Budán élő fővárosiak is meg tudnák mutatni a térképen. Pedig érdemes felkeresni, közel van, akad néhány látnivaló (például a Schulek Frigyes tervezte református templom, vagy Székely Bertalan síremléke), és jó időben a vidék is lenyűgöző.

Vannak olyan fővárosi helyszínek, ahol az ember gyomra inkább rándul, mint korog. A Kelenföldi pályaudvar környéke annak ellenére ezek közül való, hogy halmozott tömegközlekedési státusza miatt a táplálkozásban érdekelt szolgáltatóipar (mely nem azonos a vendéglátással) erősen rányomja bélyegét.