Még szép, hogy az első utunkba eső étterem olasz névvel jelentkezik, ami egy ilyen turistajárta vidéken mindenképp gyanús. Művész vagy mázoló? Ahhoz képest, hogy hétköznap, kora délután is elég jó forgalma van, sőt olasz beszédet is hallani, állunk elébe.
Odabent a "családias" vonal dominál, olasz tánczene szól, ráadásul nem is a szokásos Modugno/Cutugno evergreen válogatás. Mindössze egy szám tűnik ismerősnek: az All You Need Is Love - természetesen olaszul. A kiszolgálás kedves, ráadásul kétféle választási lehetőségünk van, étlapból vagy a menüből. Az előbbi komolyabbnak ígérkezik, az utóbbi olcsóbbnak, a háromfogásos sor mindössze 1590 forintba kerül. Csak csendben jegyezzük meg, hogy a dupláját is megérné. A minestrone leves kifogástalan, ráadásul míves porceláncsészében érkezik. Ellentétben a hagyományos "menülevesekkel", nem csak jelzésértékű. A legjobbat mondhatjuk a főételről is, a padlizsános rizottóról, amit pirított pancettával (olasz szalonna) tálalnak. De valójában nem is az összetevők miatt élvezzük a dolgot; mivel ritkán találni vállalható rizottót Budapesten, az Il Pittore kiszerelése több mint örvendetes, nemhogy vállalható, egyenesen kitűnő. A desszertként felszolgált banánkenyér vaníliaöntettel zárásnak megteszi. A végeredmény: 10 pont, nincs több hozzáfűznivalónk.
Ezek után (közben) nem meglepő, hogy az Il Pittore az a la carte fronton sem vall szégyent. A mandulás sültfokhagyma-leves camembert-kockákkal (950 Ft) káprázatos, és tulajdonképpen a fekete spagetti citromos-petrezselymes rákraguval (2590 Ft) is az lenne, ha egy leheletnyivel kevesebb volna benne a citrom. Ez legyen a legnagyobb bajunk.
