Bacsadi Zsófia

Már a 2014-es Éjjeli féregben is az ábrázolás etikai kérdéseivel foglalkozott Dan Gilroy, meglehetősen zavarba ejtő módon.

Armando Iannucci a kaotikus, dokumentarista ihletésű politikai vígjátékok után a sci-fi felé fordult, de csak a környezet változott, a szatirikus hang maradt: egy brit minisztérium (The Thick of It) és az amerikai alelnöki iroda (Veep) után ezúttal egy sétaűrhajón követhetjük, ahogy az emberi inkompetencia miatt elszabadul a pokol.

A Harry Potter-sorozat mellett kissé háttérbe szorult annak idején Philip Pullman sötét és merész trilógiája (Északi fény, A titokzatos kés, A borostyán látcső), amelyben körmönfont, látványos világépítésben bújik meg az intézményes vallás kritikája, a tudomány és a hit szembenállása, a párhuzamos univerzumok létének és Isten halálának kérdése.

Alex Garland eleinte forgatókönyvíróként (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el!), majd rendezőként is (Ex Machina, Expedíció) az izgalmas, diszkréten filozofikus, középfajú sci-fi egyik iparosa.

A történelem legfiatalabb és első amerikai pápája kerül a Vatikán élére, és viharos sebességgel mindent felforgat, amit a hívek a katolicizmusról és az intézményes egyházról gondoltak. Karizmája bálványimádást szül, és amikor hirtelen kómába esik, újra fellángol a revizionizmus, a dogmatizmus és a korrupció.

Időről időre felüti a fejét a pánik, hogy a videójátékok (persze a sorozatokkal karöltve) a film halálát fogják majd okozni.

Frances McDormand Marge Gundersonja óta szezonja van a kedvesen bumfordi, de könyörtelenül hatékony rendőrnőknek.

Ez a film leginkább saját főszereplőjére hasonlít (nem is olyan ritka madár az ilyen): unalmas középszerrel és szilárd felelősségtudattal próbál megfelelni a saját maga kitűzte, erkölcsileg roppant helyesnek vélt küldetésnek.

Nyilván mindenkinek az életében eljön az az idő, amikor a saját szüleire kezd hasonlítani, és elhangzik a szájából a rettegett mondat, miszerint „régen minden jobb volt”.