Az Egy nő láthatatlan élete (A Vida Invisível de Eurídice Gusmão) Martha Batalha azonos című, 2016-os regényének adaptációja, amelyben a két testvér élete két különböző modellként szolgál a kor patriarchális társadalmának kritizálására. Az életvidám, buja Guida és a távolságtartó, félénk Eurídice egyaránt a brazil macsó szemlélet áldozatai, de a maguk módján lázadók is. Apák, szeretők és férjek állnak közéjük és teszik lehetetlenné, hogy a saját jogukon alakítsák életüket. Guida egy jóképű görög matróz segítségével szabadulna despotikus apjuktól, de a férfi terhesen magára hagyja. Az apa nem fogadja vissza, ráadásul arról is hazudik neki, hogy a tehetséges zongorista nővére Bécsben tanul. Azonban Eurídicét férjhez adta a bárdolatlan, éretlen Antenorhoz, aki érzékenységben (illetve annak hiányában) alig különbözik az apától. Mellette Rióban és az unalmas középosztálybeli létben ragad, zenészi ambícióit pedig mélyen magába kell temetnie. Guida vele ellentétben egyedülálló anyaként a társadalom peremén, de egyfajta szabadságban él: saját jogán szinte queer közösséget alakít ki kisfiával és egy marcona, de odaadó exprostituálttal, Filomenával (Bárbara Santos a fontos mellékszerepben csendben bontogatja szirmait). Batalha és Aïnouz határozott állítása, hogy az ötvenes évek brazil társadalmában a nők egyetlen esélye szövetséget kötni egymással (mely szövetség átível osztályokon és rasszokon), amit a két nővér egymástól messze sodródva is meg tud valósítani.
Bár a film tele van a melodrámára jellemző tragikus fordulatokkal és véletlenekkel, Aïnouzt képzőművészeti érdeklődése folytán mégis jobban foglalkoztatják a hangulatok és a látvány. A film rémálomszerű nyitójelenete, amelyben a kamasz testvérek egy közelgő vihar előtt elvesztik egymást a Rio melletti buja dzsungelben, kísértetiesen megelőlegezi a film cselekményét. Már itt megmutatja erejét Hélène Louvart operatőr élénk és sötét színekkel operáló vizuális stílusa, amely szinte láthatóvá teszi a szagokat és a textúrákat is. Kamerája egyaránt alkalmas arra, hogy megragadja a giccsel kokettáló, lírai és metaforikus jeleneteket, illetve a szutykos, párás társadalmi valóságot. Louvart képein mindig van mit felfedezni, az előtér és a kissé elmosódott háttér egyaránt tartogat vizuális információkat, s a néző szabadon válogathat közöttük. A film inkább sűrű atmoszférájú epizódokra épít, amelyek a két főhős jellemét árnyalják és közegüket festik le, de Aïnouz egy-két egészen bravúros és feszült kulcsjelenettel tagolja a lassan, szélesen áradó cselekményt. Ilyen a már említett nyitójelenet, de a film csúcspontja kétségtelenül a karácsonyi éttermi epizód, amikor a nővérek épp egy másodpercnyire kerülik el egymást (itt különösen csodálatos Louvart elő- és háttérrel játszó fényképezési stílusa).
Aïnouz filmjét épp az teszi olyan lenyűgözővé, hogy nagyon nyíltan vállalja erőteljes hatásait és áradó érzelmeit. A brazil filmes hagyományoknak megfelelően a szex ábrázolása szabad és naturalista, a szexualitás és a testhez fűződő viszony pedig egyben a szereplőket is mélységesen jellemző aspektusok. A fájdalom és a vér is a talajhoz köti a filmet: Guida és Eurídice testét hol a gyönyör, hol a terhesség, hol a fizikai munka gyúrja-deformálja. Ezt a naturalizmust tompítja a rendező metaforák iránti bűnös vonzalma: a szereplők változatos módokon tükrözik, ellenpontozzák, egészítik ki egymást. Ezek a párhuzamok sosem túl finomak, a filmnek egyébként sem kenyere a visszafogottság. A hosszas, szenvedélyes egymásra bámulások, a színek szájbarágós szimbolikája és a belassítások nagyon közel sodorják a filmet a giccshez, ahogy az epilógus is, amelyben az immár idős Eurídice véletlenül megtalálja nővére neki címzett leveleit, amelyeket apja és férje szándékosan rejtegettek előle. Az egyensúlyt a méltósággal játszó brazil színészlegenda, Fernanda Montenegro tartja meg. Rövidke játékában kristályosodik ki a legtisztábban a filmet mozgató, nehezen megfogható érzés, a saudade. A nosztalgia, a honvágy, az elveszett szerelem/hozzátartozók/otthon/ ifjúság utáni vágyakozás keveréke, a keserédes emlékezés valamire, ami a miénk volt, de már sosem látjuk viszont. Ám ez az érzés nem nehezíti el és nem teszi passzívvá a két nőt: a saudade életben tartja az emlékezést, állandó keresésre sarkall, és megtanítja, hogy a valaha volt nővéri egységet mindig meg lehet próbálni újabb formákban újraépíteni.
Forgalmazza a Cirko Film
