Animációs tévésorozat

Élet a kapszulában

Pendleton Ward és Duncan Trussell: Éjféli gospel

Mikrofilm

E különös és végtelenül szórakoztató hibrid epizódjai a The Duncan Trussell Family Hour című podcastsorozat néhány beszélgetését öntik pszichedelikus, élénken villódzó formába. Az alkotók közül Pendleton Ward már ismerős lehet a Kalandra fel! című kellemesen elborult, csak látszólag gyerekeknek szóló animációs sorozattal.

Már akkor is el-elkalandozott a filozofikusabb témák és a szürreális vizualitás felé. Trussell pedig szintén nem mindennapi podcastjében hosszasan és igen mulatságosan faggat írókat, aktivistákat és gurukat meditációs szokásaikról, a halálhoz való viszonyukról és hasonlókról. Az ilyesmit nehéz 20 perces animált falatokba szuszakolni és a célközönség is szűkösnek tetszik, de szerencséjükre a Netflix szeret mindenféle rétegműfajjal kísérletezni, próba szerencse alapon.

Az Éjféli gospel nem éppen fegyelmezett narratív szerkezetével tüntet, de kerettörténetére csupaszítva úgy írható le, hogy a humanoid külsejű Clancy (Trussell maga adja a hangját, beszélgetőtársai gyakran Duncannek szólítják) egy Földtől távol eső peremvilágban éldegél lakókocsijában egy szuperszámítógéppel, mely ezernyi világot és mókás avatart szimulál számára, ahová napjai nagy részében eltűnhet. Úgy hat, mintha „valós” életének problémái elől menekülne, amikor bedugja fejét a szimulátor vaginaalakú kapszulájába, de a képlet nem ilyen egyszerű. Clancyt tekinthetjük infantilis videójáték-függőnek, aki unalmában naponta más szimulált világba bújik, de ugyanígy láthatjuk kíváncsi, szenvedélyes antropológusnak, aki a megvilágosodást kutatja és igyekszik rögzíteni beszélgetőtársai változatos nézeteit a kozmoszról, és azokat minél több emberrel megosztani. A szimulált világok tulajdonképpen egy-egy izgalmas ember fejében tett utazások (akik mind Trussell podcastjének vendégei) – ők egyszerre alakítják/szinkronizálják önmagukat és rajzolt alteregóikat (akik lehetnek akváriumfejű, macskalegénységgel működő hajót uraló guruk vagy szerelem- és bosszúszomjas démonlovagnők). A sorozat olyan, mint egy nagyon érzékeny, emberi videójáték, ahol a nem játékos karakterek szinte fontosabbak a játékosnál, Clancynél. Ward és Trussell szimulációs elmélete nagyon is emberközpontú: a világok és az azokat benépesítő figurák nem a játékos szórakoztatására vagy megtévesztésére készültek, inkább mindannyian érzésekkel, vágyakkal és traumákkal felruházott alakok.

Ward felelős a sorozat pszichedelikus drogok hatását imitáló vizuális megjelenítéséért. Amíg a néző szeme hozzá nem szokik a stílushoz, könnyű vizuális merényletként érzékelni a rajzokat, de a szanaszét csorgó, indázó, színpompás kavalkád logikája tanulható, és hamar felfedezhetők benne a széles skálát bejáró utalások (Dante Poklának szféráitól M. C. Escher lépcsőin át a buddhizmus szimbólumrendszeréig).

Az Éjféli gospel többszörösen is felborítja a hagyományos narráció szabályait: felrúgja a lineáris elbeszélést, szinte észrevétlenül fókuszon kívül helyezi a főhősnek hitt alakot és az akciót (legyen az zombi­apokalipszis, szerelem és bosszú, szülő-gyerek dráma vagy szökési kísérlet), míg az előtérben szabadon burjánzanak a filozofikus, New Age-es, meditatív beszélgetések. Előtér és háttér hol elválik, hol összefonódik és küzd a néző figyelméért, hiszen mindkettő ugyanolyan izgalmas: két ember igyekszik megérteni egymást, vagy épp küzd a bosszúért, a túlélésért, a szeretet tudományos megértéséért.

Trussell és partnerei a halál elfogadásának fontosságáról beszélgetnek, miközben húspástétommá préselik őket egy bohócszörnyek által működtetett üzemben (pl. Anne Lamott íróval). Vagy épp az Amerikában működő kapitalista halálbizniszről, ami a halált betegségként és kezelendő veszélyként jeleníti meg, hogy így pénzt csiholhasson a hozzátartozókból (Caitlin Doughty temetkezési vállalkozó és aktivista Kaszásként beszélget Trussell-lel). Az utolsó epizód váratlan és megindító hangnemváltást hoz: Trussell saját, rákban haldokló anyja lesz a beszélgetőpartner, a gyermek az ő segítségével próbálja megérteni saját eredetének titkát és a gyász elviselésének kulcsát, mielőtt a titkok tudója végleg eltűnne.

Trussell és Ward bravúros sorozatában egybeolvad az amerikai drogpolitika és a börtönrendszer kritikája, keleti és nyugati filozófia (köztük a reinkarnáció és az örök visszatérés, Nietzsche, Schopenhauer, hinduizmus és buddhizmus), kirajzolódnak az ellentétek és a különbségek, és a titok, hogy a tudomány és a művészet, a filozófia és a vallás tulajdonképpen ugyanazon dolgok kétségbeesett kutatása. A meditáció, a görög filozófia és a tudományos kísérletek pedig ugyanazon probléma megoldási kísérletei. Legalábbis a két alkotó őrült, szórakoztató és izgalmas mikrokozmoszában.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.