Animációs tévésorozat

Élet a kapszulában

Pendleton Ward és Duncan Trussell: Éjféli gospel

  • Bacsadi Zsófia
  • 2020.11.15 12:10

Mikrofilm

E különös és végtelenül szórakoztató hibrid epizódjai a The Duncan Trussell Family Hour című podcastsorozat néhány beszélgetését öntik pszichedelikus, élénken villódzó formába. Az alkotók közül Pendleton Ward már ismerős lehet a Kalandra fel! című kellemesen elborult, csak látszólag gyerekeknek szóló animációs sorozattal.

Már akkor is el-elkalandozott a filozofikusabb témák és a szürreális vizualitás felé. Trussell pedig szintén nem mindennapi podcastjében hosszasan és igen mulatságosan faggat írókat, aktivistákat és gurukat meditációs szokásaikról, a halálhoz való viszonyukról és hasonlókról. Az ilyesmit nehéz 20 perces animált falatokba szuszakolni és a célközönség is szűkösnek tetszik, de szerencséjükre a Netflix szeret mindenféle rétegműfajjal kísérletezni, próba szerencse alapon.

Az Éjféli gospel nem éppen fegyelmezett narratív szerkezetével tüntet, de kerettörténetére csupaszítva úgy írható le, hogy a humanoid külsejű Clancy (Trussell maga adja a hangját, beszélgetőtársai gyakran Duncannek szólítják) egy Földtől távol eső peremvilágban éldegél lakókocsijában egy szuperszámítógéppel, mely ezernyi világot és mókás avatart szimulál számára, ahová napjai nagy részében eltűnhet. Úgy hat, mintha „valós” életének problémái elől menekülne, amikor bedugja fejét a szimulátor vaginaalakú kapszulájába, de a képlet nem ilyen egyszerű. Clancyt tekinthetjük infantilis videójáték-függőnek, aki unalmában naponta más szimulált világba bújik, de ugyanígy láthatjuk kíváncsi, szenvedélyes antropológusnak, aki a megvilágosodást kutatja és igyekszik rögzíteni beszélgetőtársai változatos nézeteit a kozmoszról, és azokat minél több emberrel megosztani. A szimulált világok tulajdonképpen egy-egy izgalmas ember fejében tett utazások (akik mind Trussell podcastjének vendégei) – ők egyszerre alakítják/szinkronizálják önmagukat és rajzolt alteregóikat (akik lehetnek akváriumfejű, macskalegénységgel működő hajót uraló guruk vagy szerelem- és bosszúszomjas démonlovagnők). A sorozat olyan, mint egy nagyon érzékeny, emberi videójáték, ahol a nem játékos karakterek szinte fontosabbak a játékosnál, Clancynél. Ward és Trussell szimulációs elmélete nagyon is emberközpontú: a világok és az azokat benépesítő figurák nem a játékos szórakoztatására vagy megtévesztésére készültek, inkább mindannyian érzésekkel, vágyakkal és traumákkal felruházott alakok.

Ward felelős a sorozat pszichedelikus drogok hatását imitáló vizuális megjelenítéséért. Amíg a néző szeme hozzá nem szokik a stílushoz, könnyű vizuális merényletként érzékelni a rajzokat, de a szanaszét csorgó, indázó, színpompás kavalkád logikája tanulható, és hamar felfedezhetők benne a széles skálát bejáró utalások (Dante Poklának szféráitól M. C. Escher lépcsőin át a buddhizmus szimbólumrendszeréig).

Az Éjféli gospel többszörösen is felborítja a hagyományos narráció szabályait: felrúgja a lineáris elbeszélést, szinte észrevétlenül fókuszon kívül helyezi a főhősnek hitt alakot és az akciót (legyen az zombi­apokalipszis, szerelem és bosszú, szülő-gyerek dráma vagy szökési kísérlet), míg az előtérben szabadon burjánzanak a filozofikus, New Age-es, meditatív beszélgetések. Előtér és háttér hol elválik, hol összefonódik és küzd a néző figyelméért, hiszen mindkettő ugyanolyan izgalmas: két ember igyekszik megérteni egymást, vagy épp küzd a bosszúért, a túlélésért, a szeretet tudományos megértéséért.

Trussell és partnerei a halál elfogadásának fontosságáról beszélgetnek, miközben húspástétommá préselik őket egy bohócszörnyek által működtetett üzemben (pl. Anne Lamott íróval). Vagy épp az Amerikában működő kapitalista halálbizniszről, ami a halált betegségként és kezelendő veszélyként jeleníti meg, hogy így pénzt csiholhasson a hozzátartozókból (Caitlin Doughty temetkezési vállalkozó és aktivista Kaszásként beszélget Trussell-lel). Az utolsó epizód váratlan és megindító hangnemváltást hoz: Trussell saját, rákban haldokló anyja lesz a beszélgetőpartner, a gyermek az ő segítségével próbálja megérteni saját eredetének titkát és a gyász elviselésének kulcsát, mielőtt a titkok tudója végleg eltűnne.

Trussell és Ward bravúros sorozatában egybeolvad az amerikai drogpolitika és a börtönrendszer kritikája, keleti és nyugati filozófia (köztük a reinkarnáció és az örök visszatérés, Nietzsche, Schopenhauer, hinduizmus és buddhizmus), kirajzolódnak az ellentétek és a különbségek, és a titok, hogy a tudomány és a művészet, a filozófia és a vallás tulajdonképpen ugyanazon dolgok kétségbeesett kutatása. A meditáció, a görög filozófia és a tudományos kísérletek pedig ugyanazon probléma megoldási kísérletei. Legalábbis a két alkotó őrült, szórakoztató és izgalmas mikrokozmoszában.

Elérhető a Netflixen

Neked ajánljuk