Tavaly épp eleget hallottunk Polańskiról, amikor elnyerte a Velencei Filmfesztivál zsűrijének különdíját, ami sokakat joggal felháborított, ismerve a rendező nemierőszak-ügyeit. Csupán a filmet tekintve a díjazás nem is meglepő – az ilyesfajta míves történelmi tablókat kedveli a rangos filmfesztiválok népe. Ám a Tiszt és kém nem pusztán egy monumentális, látható rutinnal és eleganciával felépített történelmi film, hanem – Polański szerint legalábbis – alkotója meghurcolásának tükre. Inkább szól magáról a rendezőről, mint az ártatlanul elítélt Alfred Dreyfus századosról.
Kétséges, hogy mennyire állja meg a helyét az összehasonlítás, hiszen Polański bíróság előtt ismerte be, hogy bűnös az akkor 13 éves Samantha Geimer megerőszakolásában, és gyakorlatilag 1977 óta menekül az igazságszolgáltatás elől (azaz él „önkéntes száműzetésben”). Ezzel szemben Dreyfust bizonyítottan ártatlanul ítélték el hazaárulásért és száműzték Franciaország egyik gyarmati fegyenctelepére, az Ördög-szigetre. Dreyfus nem tett semmi rosszat, sőt kimondottan makulátlan katonatiszt volt, míg Polański nagyon is tett bizonyos dolgokat, amelyek bíróság előtt nyertek bizonyítást. Már évtizedek óta vágyik rá, hogy a filmes közösség visszafogadja, és végre elfelejtse bűneit, de ezúttal épp ő maga kavarja fel újra az indulatokat. Ő maga teszi rettentő nehézzé, hogy a néző elvonatkoztathasson az erősen sántító párhuzamtól, pedig maga a film nem volna rossz.
Egyfelől elismerésre méltó belegondolni, hogy a filmet egy most 86 éves rendező készítette – ekkorra a legtöbb nagy zseni már inkább többé, mint kevésbé klasszicizálódik. Ez némileg érezhető a Tiszt és kémen is, mely alkotásra helyenként igen csábító volna a „veretes” jelzőt használni, de összességében az elbeszélés és a stílus nem nehezül el, s a Polańskira mindig jellemző feszültség is csak ritkán enyészik el. A forgatókönyv Robert Harris 2013-as történelmi regénye alapján készült (a szerző együtt dolgozott Polańskival), a könyv maga is fordulatokkal és feszültséggel bőségesen felütve, a lexikonízű kronologikus számbavételt hanyagolva tárja elénk Dreyfus meghurcolását és rehabilitálását. A filmet is felfrissíti, hogy nem időrendben haladva bontakozik ki a cselekménye (Dreyfus pere után, már egyenesen a lefokozással és száműzetéssel kezdünk) és nem maga a százados a főhős, hanem az elítélésében aktívan részt vevő Georges Picquart alezredes. Polański nagy élvezettel zavarja össze a nézőt, amikor egy bevallottan antiszemita, soviniszta és a barátja feleségével évek óta viszonyt folytató fickóval készteti azonosulásra. Ám összességében mégiscsak kénytelenek vagyunk megadni magunkat Jean Dujardin gallos sármjának (ami nem véletlenül áll éles ellentétben a Louis Garrel megformálta Dreyfus áttetsző véznaságával), hiszen végtére is az igazság oldalán áll. Kétféle hazafiság áll itt szemben egymással: Picquart nagyhangú, és láthatóan sosem kellett megküzdenie azért, hogy franciaként elfogadják, míg Dreyfus egész életében igyekezett, tanult és izzadt azért, hogy egyenlő joggal szolgálhassa a hazát, mégis a többség szemében csak egy nyeszlett, megbízhatatlan zsidó maradt. Nyilván az sem véletlen, hogy Polański az elvárhatónál jóval többet és némi iróniával vájkál szereplői magánéletében és szexuális szokásaiban. Az összes gall hazafi kicsit feslett: a tisztek kurváznak, a titkosszolgálat vezetője szifiliszben haldoklik, ehhez képest Picquart viszonya bagatell, Dreyfus pedig egy angyal példás házasságával és őt hűségesen hazaváró feleségével. Már a kémbotrány is egy homoszexuális viszony folytán bontakozik ki, ami egy német tiszt és egy olasz attasé között bonyolódik (ezen a macsó franciák nyilvánvaló élvezettel csámcsognak). A kérdés már csak az, hogy Polański vajon ezzel arra szeretne-e rámutatni, hogy mennyire nevetséges az ügy szereplőinek magánéletében turkálni, ami a Dreyfus-per kapcsán irreleváns?
A magánélet alapos feltárása inkább csak a szereplők jellemének árnyalására szolgál, mégis lényeges, mert alkalmat ad arra, hogy a rendező csillogtassa a rá jellemző fanyarságot, és oldjon kicsit az elbeszélés szigorúan összeszorított állkapcsán. Emellett Polański láthatóan birtokában van még az őt híressé tevő feszültségteremtési képességének is. Főképp a cselekmény első fele igazán feszes és izgalmas – valóban a székünk szélén feszengve várjuk, hogy Picquart felfedezze: nem Dreyfus a francia sereg kémje. Minket is magával ragad a Dujardin által szenvedélyesen elővezetett naiv, igazságkereső hév, épp ezért olyan átélhető és ijesztő, ahogy a sereg vezérei összezárnak és félreállítják az útból, hogy magukat védjék. A film második fele már az újratárgyalási kísérlettel foglalkozik, jóval több füstös szobákban, pödört bajszok alól előadott beszélgetés tarkítja, s ez kissé lelassítja a filmet, de érdektelenségbe sosem fulladunk.
A Tiszt és kém nagy erénye, hogy Polański kerüli a pátoszt és nem enged a túlzott optimizmus csábításának, noha a film Dreyfus rehabilitációjával végződik. Pere és meghurcolása kinyitotta az európai antiszemitizmus Pandora-szelencéjét, illetve rámutatott arra, hogy az már addig is létezett, tenyészett és itt is marad. Ez az üzenet igen időszerű volna, látva a szélsőjobb globális erősödését. De Polańskit ez kevésbé érdekli, ő inkább a saját sebeit nyalogatja, és azt szeretné, ha ebben nézői is segítenének neki.
Forgalmazza a Cirko Film
