Bacsadi Zsófia

A Batman-adaptációk (de talán még az animációs sorozatok) történetében is megkerülhetetlennek tetszik a négy évadot megélt Warner-féle Batman: The Animated Series.

A Hallmark Channel sorozatait senkinek sem kell bemutatni. A giccset, eltúlzott érzelmeket, arcpirító didaktikusságot ars poeticává emelő csatorna produktumai (például A farm, ahol élünk) legfeljebb saját stílusukon belül értelmezhetők.

Az antikvitás és a kora középkor közti zavaros időszak reneszánszát éli a vásznon. A peplumfilmek romantikájától mentes, realistának szánt és néhol a történelmi hitelesség - persze hiú - reményét dédelgető művek (Valhalla Rising, A kilencedik légió, A sas) sorát gyarapítja az Istenek kalapácsa is, amely sajnos leginkább csak zavarosságával és vérszomjával tüntet.

A burke-i értelemben vett "fenséges" képileg az egyik legnehezebben megragadható fogalom. A paradox módon esztétikai gyönyört okozó borzadály Mundruczó Kornél filmjében váratlan formában érkezik: a kihalt Budapest utcáin lassítva végigszáguldó kutyahorda képében. Az erős nyitójelenet kiszakítja a nézőt a szokott filmbefogadási helyzetből, felidézve azt a zsigeri félelmet, mely az ember alkotta környezet felett a hatalmat újra átvevő természetet látva járja át az embert. Már ezért a szekvenciáért érdemes volt leforgatni a Fehér Istent.

Ha egy filmben morális dilemmát kívánunk teremteni, a legjobb téma a pedofília. Ha bátorítjuk az azonosulást a bántalmazott gyermek szüleivel vagy a tehetetlen, de elszánt nyomozóval, könnyen elérhetjük, hogy a néző szinte szomjazza a bosszút, de hamar az önbíráskodás dicsőítésének és a slasheresztétika túlhasználatának hibájába eshetünk.

Nagyon kezdhetünk kétségbeesni a jövőnk miatt, ha már a tiniknek szóló tömegkulturális termékek is posztapokaliptikus, drákói közösségekről, társadalommérnökösködésről, halálba küldött, feláldozható fiatalokról és a demokrácia mint ideális politikai berendezkedés haláláról szólnak (lásd Éhezők viadala, A beavatott).

A modern tündérmese fogalmának egyfajta értelmezését manapság a 20. század nagy hercegnői életpályáinak megéneklése nyújtja. Egy átlagember élete valahogy összefonódik egy királyi dinasztia sorsával, ami nagyon drámai, de kevéssé átélhető bonyodalmakat szül.

Az óriásszörnyfilmek felett eljárt az idő, a jelen a vámpíroké és a zombiké. Az atombomba keltette félelem/pusztítás okozta traumát, esetleg a kommunista veszélyt megtestesítő háború utáni és hidegháborús űrlényes és szörnyes sci-fik konkrét, kívülről jövő veszélyt szimbolizáltak.

Ha egy pillantást vetünk a Salvo szinopszisára, könnyen egy olcsó melodráma juthat az eszünkbe: a csendes bérgyilkos megkímél, majd megszeret egy vak lányt; a megváltó szerelem és a bűnös közeg, amely nem enged a szerelemnek. Ám itt csak a melodráma váza áll, teljesen hányoznak a felfokozott érzelmek.

A kortárs animációs mesefilmek nemcsak formailag, dramaturgiailag és hivatkozási pontjaik megválogatásában léptek igen magas szintre, hanem olyan, eddig érintetlen területekre is betették a lábukat, mint az önreflexivitás vagy a hagyományosan nem cukinak tartott lények/embertípusok beemelése a pozitív, gyerekbarát hősök közé.