Tévétorrent

Intruders

Tévétorrent

Egy sorozat pilotjába nyilván kell némi titokzatosság, de itt szinte az arcátlanságig fokozzák. Mintha nem is a nézőknek, hanem valami titkos belső logikának akarnának megfelelni, lassan és ellipszisekkel tarkítva derül csak ki, hogy valamiféle ősi, halhatatlanságot űző, testrabló szekta körül bonyolódik a cselekmény, de csak homályos történetszilánkokat, felvillanó látomásokat és értelmezhetetlen rigmusokat kapunk, miközben a sorozat észrevétlenül eléri célját: folyamatosan, tompán félünk, de fogalmunk sincs, hogy mitől. Gyakorlatilag minden hirtelen fel- és eltűnő figura motivációja tisztázatlan, egyetlen azonosulási pont marad: a férfiúi pozíciójában hitelesen megrendült John Simm, aki titokzatosan viselkedő felesége után nyomoz, és pont olyan tanácstalan, mint a néző. A széria készítőjének, Glen Morgannak feltehetően az unheimlich fogalma lebegett a szeme előtt, mert csupán erre a kényelmetlen, nehezen körülírható nyomasztásra képes felépíteni az egész szerkezetet: kapunk szürkés, szűrt fényekkel átitatott világot, ahol minden szereplő sápadt hullának tűnik, démoni gyerekszínészt (a kötelező macskabántalmazás sem maradhat el), rejtélyes plot device-okat (könyvek, varázsigék, dallamok), suttogva elrebegett összeesküvés-elmé­leteket. A széria az okkult horrort ­tekinti mintának, ám még az ott megszokott minimális információmennyiséget sem adja meg a nézőnek. És ami még ijesztőbb, hogy a testrabló, életekbe betolakodó entitásokat látva erőt vesz rajunk korunk rossz közérzete: a félelem az állandó megfigyeléstől, hogy arctalan idegenek befurakodnak a ma­gán­életünkbe.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.

Jövő idő

A politikai pártokat nem szokás szeretni Magyarországon, mi tagadás, a pártok adtak s adnak is okot erre jócskán.