Intruders

Egy sorozat pilotjába nyilván kell némi titokzatosság, de itt szinte az arcátlanságig fokozzák. Mintha nem is a nézőknek, hanem valami titkos belső logikának akarnának megfelelni, lassan és ellipszisekkel tarkítva derül csak ki, hogy valamiféle ősi, halhatatlanságot űző, testrabló szekta körül bonyolódik a cselekmény, de csak homályos történetszilánkokat, felvillanó látomásokat és értelmezhetetlen rigmusokat kapunk, miközben a sorozat észrevétlenül eléri célját: folyamatosan, tompán félünk, de fogalmunk sincs, hogy mitől. Gyakorlatilag minden hirtelen fel- és eltűnő figura motivációja tisztázatlan, egyetlen azonosulási pont marad: a férfiúi pozíciójában hitelesen megrendült John Simm, aki titokzatosan viselkedő felesége után nyomoz, és pont olyan tanácstalan, mint a néző. A széria készítőjének, Glen Morgannak feltehetően az unheimlich fogalma lebegett a szeme előtt, mert csupán erre a kényelmetlen, nehezen körülírható nyomasztásra képes felépíteni az egész szerkezetet: kapunk szürkés, szűrt fényekkel átitatott világot, ahol minden szereplő sápadt hullának tűnik, démoni gyerekszínészt (a kötelező macskabántalmazás sem maradhat el), rejtélyes plot device-okat (könyvek, varázsigék, dallamok), suttogva elrebegett összeesküvés-elmé­leteket. A széria az okkult horrort ­tekinti mintának, ám még az ott megszokott minimális információmennyiséget sem adja meg a nézőnek. És ami még ijesztőbb, hogy a testrabló, életekbe betolakodó entitásokat látva erőt vesz rajunk korunk rossz közérzete: a félelem az állandó megfigyeléstől, hogy arctalan idegenek befurakodnak a ma­gán­életünkbe.