Manhattan

Ha nagyon röviden szeretnénk leírni a Manhattant, azt mondhatnánk: Mad Men fizikusokkal. Már az első pár epizódból a korhűség ordibál (nagyon ott vagyunk, a ruháktól a zenékig) és a mívesség (Az elnök emberei és a Pan Am producere, Thomas Schlamme jó ideje pont ebben a korhű, míves „unalomban” utazik). Öltönyös férfiak whiskeyvel a kezükben kis szobákban vitatkoznak, és egyenleteket firkálnak idegesen egy táblára. Csak ők nem mosóport szeretnének eladni, hanem megépíteni a tökéletes fegyvert, az atombombát. A sorozat pikantériája, hogy klasszikus suspense-szel állunk szemben: nem az adja a feszültséget, hogy nem tudjuk, mi fog történni, hanem az, hogy már előre tudjuk a történet minden részletét. Az első rész máris a hirosimai atombomba ledobásáig hátralévő időt közli, tehát nincs sok kétségünk afelől, hogy mit építenek a férfiak. Ugyanakkor a készítőknek sikerül elegendő feszültséget és fordulatokat szolgáltatniuk azzal, hogy a tudósok családját és a hadsereg tagjait összetett tudáshierarchiába helyezik, attól függően, mennyit tudnak a szuperfegyverről. A széria magabiztos lassúsággal építkezik, hagy időt az érzelmi motivációk, bonyolult magánéleti viszonyok aprólékos megrajzolására, és annak ellenére is képes hiteles korrajzot nyújtani, hogy ki sem mozdul a Los Alamos-i katonai táborból, ahol a munkálatok zajlanak. A sokfelé ágazó cselekményszálak alkalmat adnak különböző zsánerek integrálására: kapunk kémthrillert, kertvárosi melodrámát, geek vígjátékot is. A Manhattan lassan hömpölygő, de izgalmas sorozatnak ígérkezik.