Ha nagyon röviden szeretnénk leírni a Manhattant, azt mondhatnánk: Mad Men fizikusokkal. Már az első pár epizódból a korhűség ordibál (nagyon ott vagyunk, a ruháktól a zenékig) és a mívesség (Az elnök emberei és a Pan Am producere, Thomas Schlamme jó ideje pont ebben a korhű, míves „unalomban” utazik). Öltönyös férfiak whiskeyvel a kezükben kis szobákban vitatkoznak, és egyenleteket firkálnak idegesen egy táblára. Csak ők nem mosóport szeretnének eladni, hanem megépíteni a tökéletes fegyvert, az atombombát. A sorozat pikantériája, hogy klasszikus suspense-szel állunk szemben: nem az adja a feszültséget, hogy nem tudjuk, mi fog történni, hanem az, hogy már előre tudjuk a történet minden részletét. Az első rész máris a hirosimai atombomba ledobásáig hátralévő időt közli, tehát nincs sok kétségünk afelől, hogy mit építenek a férfiak. Ugyanakkor a készítőknek sikerül elegendő feszültséget és fordulatokat szolgáltatniuk azzal, hogy a tudósok családját és a hadsereg tagjait összetett tudáshierarchiába helyezik, attól függően, mennyit tudnak a szuperfegyverről. A széria magabiztos lassúsággal építkezik, hagy időt az érzelmi motivációk, bonyolult magánéleti viszonyok aprólékos megrajzolására, és annak ellenére is képes hiteles korrajzot nyújtani, hogy ki sem mozdul a Los Alamos-i katonai táborból, ahol a munkálatok zajlanak. A sokfelé ágazó cselekményszálak alkalmat adnak különböző zsánerek integrálására: kapunk kémthrillert, kertvárosi melodrámát, geek vígjátékot is. A Manhattan lassan hömpölygő, de izgalmas sorozatnak ígérkezik.
Figyelmébe ajánljuk
Fiúk a barakkból
Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.
Lehetnénk jobban is
Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.
A fájdalomdíj
A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.
Magyarország borvirágos ábrázata: Nagy Feró a rendszer arcává vált
Így bomlik
Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.
„Ők nem láthatatlanok”
A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.
Polgár Csaba: „Van pénz, de ezzel inkább az ideológiát szolgálják ki, és nem a kultúrát”
Ha nem látom, nincs
Sok barátság, családi kapcsolat ment 2010 óta gajra politikai vitákon.
Mindenki eltűnt
Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.
„Ez az identitásom része”
Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.
