Gary Shore és csapata valamiért úgy gondolta, hogy jó ötlet bővebben kibontani Coppola Drakulájának azt a szálát, melyben Vlad a keresztény Európára törő oszmán seregek ellen harcol még erdélyi hercegként. Bárcsak ne tették volna.
Sok szót nem érdemes vesztegetni arra, hogyan is rossz ez a film: hatalmas lyukak tátonganak a cselekményben, valószerűtlen, meg nem magyarázott fordulatok követik egymást, a figurák nevetségesen eltúlzottak. A legnagyobb pozitívum, melyet az alkotás nyújtani tud, a vámpírok megváltozott, sajátos percepciójának elég szemléletes bemutatása.
| ||
Az ilyesfajta filmek sosem önmagukban, hanem csoportosan, az egész zsánert tekintve érdekesek: Az ismeretlen Drakula is beilleszthető a vámpírfilm nagy múltra visszatekintő műfajába, és érdekes módon alakítja/értelmezi át némileg a vámpír mint archetipikus karakter helyét a popkultúrában. A film Drakulája némileg követi Coppola figuráját, aki abszolút gonosz helyett inkább antihősként tételeződik: sőt kezdetben egy hős harcosról beszélünk, aki a tiszta szerelemért paktumot köt a sötétséggel. Ez a megközelítés hézagmentesen illeszkedik a manapság divatos, a sötét karakterekkel empatikusabb karakterértelmezés áramlatába, egybevág a morális szürkezóna és a tiszta célért piszkos eszközökkel küzdő hős nagyobb nézői elfogadásával. A legtöbb új hullámos vámpír már elgyötört, szeretetre éhes, bölcs lény, akit kínoz a létmódjával járó elkerülhetetlen erőszak.
Nem mellesleg érdekes ma nézni egy olyan közönségfilmet, ahol keresztény daliák csapnak össze az iszlámot vírusként terjesztő, katonáikat szó szerint vakon csatába vezető oszmánokkal. A muzulmán karakterek az orientalizmus jegyében mind kéjvágyó, feminin, becstelen szörnyetegek, akik keresztény kisfiúk agyát mossák át az iszlám nevében. Vlad herceg nyugati szuperhősként csap össze az elvakult, világuralomra törő keleti seregekkel. Ez talán öntudatlan gesztus, de némi pikantériát ad az egyébként lehangoló másfél órának.
