Bacsadi Zsófia

A burke-i értelemben vett "fenséges" képileg az egyik legnehezebben megragadható fogalom. A paradox módon esztétikai gyönyört okozó borzadály Mundruczó Kornél filmjében váratlan formában érkezik: a kihalt Budapest utcáin lassítva végigszáguldó kutyahorda képében. Az erős nyitójelenet kiszakítja a nézőt a szokott filmbefogadási helyzetből, felidézve azt a zsigeri félelmet, mely az ember alkotta környezet felett a hatalmat újra átvevő természetet látva járja át az embert. Már ezért a szekvenciáért érdemes volt leforgatni a Fehér Istent.

Ha egy filmben morális dilemmát kívánunk teremteni, a legjobb téma a pedofília. Ha bátorítjuk az azonosulást a bántalmazott gyermek szüleivel vagy a tehetetlen, de elszánt nyomozóval, könnyen elérhetjük, hogy a néző szinte szomjazza a bosszút, de hamar az önbíráskodás dicsőítésének és a slasheresztétika túlhasználatának hibájába eshetünk.

Nagyon kezdhetünk kétségbeesni a jövőnk miatt, ha már a tiniknek szóló tömegkulturális termékek is posztapokaliptikus, drákói közösségekről, társadalommérnökösködésről, halálba küldött, feláldozható fiatalokról és a demokrácia mint ideális politikai berendezkedés haláláról szólnak (lásd Éhezők viadala, A beavatott).

A modern tündérmese fogalmának egyfajta értelmezését manapság a 20. század nagy hercegnői életpályáinak megéneklése nyújtja. Egy átlagember élete valahogy összefonódik egy királyi dinasztia sorsával, ami nagyon drámai, de kevéssé átélhető bonyodalmakat szül.

Az óriásszörnyfilmek felett eljárt az idő, a jelen a vámpíroké és a zombiké. Az atombomba keltette félelem/pusztítás okozta traumát, esetleg a kommunista veszélyt megtestesítő háború utáni és hidegháborús űrlényes és szörnyes sci-fik konkrét, kívülről jövő veszélyt szimbolizáltak.

Ha egy pillantást vetünk a Salvo szinopszisára, könnyen egy olcsó melodráma juthat az eszünkbe: a csendes bérgyilkos megkímél, majd megszeret egy vak lányt; a megváltó szerelem és a bűnös közeg, amely nem enged a szerelemnek. Ám itt csak a melodráma váza áll, teljesen hányoznak a felfokozott érzelmek.

A kortárs animációs mesefilmek nemcsak formailag, dramaturgiailag és hivatkozási pontjaik megválogatásában léptek igen magas szintre, hanem olyan, eddig érintetlen területekre is betették a lábukat, mint az önreflexivitás vagy a hagyományosan nem cukinak tartott lények/embertípusok beemelése a pozitív, gyerekbarát hősök közé.

Nick Cassavetes, mondjuk Pedro Almodóvarral ellentétben, nem a "női lélek", hanem inkább a "női közönség" ismerője.

Régen adódott alkalom oly nyílt környezetvédelmi propagandát folytatni animációs filmben, mint itt. A nagyvárosi élethez alkalmazkodott állathősök történetei (Túl a sövényen, A mogyoró-meló, L'ecsó, Volt) inkább a metropolisok dicséretét zengték, ahogy ezt láthattuk filmünk első részében is, melyben Rio de Janeiro lépett fel szinte egyenrangú főszereplőként a teszetosza, domesztikált papagáj mellett.

Nehéz pusztán esztétikai szempontok szerint beszélni egy olyan filmről, mely a nyugati kultúra kanonikus történetét tárja elénk, bármilyen újraértelmezési szándék és alternatív olvasati lehetőség felkínálása nélkül, egy olyan kulturális közegben, ahol minden lehet (és kell is, hogy legyen) újraértelmezés és reflexió tárgya.

A magyar krimi rossz, de Kovács Patrícia dögös benne. Megnéztük Kapitány Iván kisfilmjét a tévében.