Bacsadi Zsófia

Nick Cassavetes, mondjuk Pedro Almodóvarral ellentétben, nem a "női lélek", hanem inkább a "női közönség" ismerője.

Régen adódott alkalom oly nyílt környezetvédelmi propagandát folytatni animációs filmben, mint itt. A nagyvárosi élethez alkalmazkodott állathősök történetei (Túl a sövényen, A mogyoró-meló, L'ecsó, Volt) inkább a metropolisok dicséretét zengték, ahogy ezt láthattuk filmünk első részében is, melyben Rio de Janeiro lépett fel szinte egyenrangú főszereplőként a teszetosza, domesztikált papagáj mellett.

Nehéz pusztán esztétikai szempontok szerint beszélni egy olyan filmről, mely a nyugati kultúra kanonikus történetét tárja elénk, bármilyen újraértelmezési szándék és alternatív olvasati lehetőség felkínálása nélkül, egy olyan kulturális közegben, ahol minden lehet (és kell is, hogy legyen) újraértelmezés és reflexió tárgya.

A magyar krimi rossz, de Kovács Patrícia dögös benne. Megnéztük Kapitány Iván kisfilmjét a tévében.

Mindannyiunk pechjére az angolok felfedeztek egy piaci rést az esküvői rom-kom műfaj épnek hitt szövetén. Eddig volt tisztán csajszis (Szerelem kölcsönbe), pasis-legénybúcsús (Másnaposok), illetve ennek igen undorító női kiszerelése (Koszorúslányok, Lánybúcsú) és ensemble-jellegű is (A nagy nap).

Úgy tűnik, az Éhezők viadala trilógia elsöpörte a csetlős-botlós, szerelmes, esetleg visszafogottan kalandos young adult-regényeket. A mindennapi szerelmi és beilleszkedési gondokkal küzdő fiatalok már nem elégítik ki a nézők igényeit: a felnőtté válás legyen sötét tapasztalat.

Nézem a film azon jelenetét, melyben George Washington, Benjamin Franklin, Lincoln és Clinton egyként csatlakoznak a kis főhőshöz, amikor kijelenti: "Én is kutya vagyok!", és elfut némi irigység. Mikor nem válna nálunk azonnal közröhej/megbotránkozás/általános értetlenség tárgyává egy mesefilm, melyben mondjuk Széchenyi, Árpád vezér, Horn Gyula és Horthy tenné ugyanezt?

Minden belassításokkal, valószínűtlen CGI-színorgiával és babaolajozott izmokkal terhelt, antik görögökről szóló filmek atyja, a 300 nem akart többnek látszani annál, ami: kétórányi heroikus, férfias, (akkor még) egyedi látványvilágú vérorgiánál.

Jön három huszonéves pasi különböző párkapcsolati kudarcokkal, s arra jutnak, hogy problémáikra csak még több nő lehet az orvosság. E férfiak a paródiáig túlhajtott macsóságuk közepette is úgy beszélnek és viselkednek, mint a nők.

Michael Seitzman sorozata egy mai cyber-Manhattan Projektként aposztrofált kormányzati program körül bonyolódik, melynek eredményeképpen megszületik a hírszerzés új generációja. Gabriel (Josh Holloway) agyába egy szupercsipet ültetnek, melynek hála hősünk a világ összes digitálisan rögzített adatához hozzáfér, valóságos cyber-Sherlockként olvasva környezetét.

Hollywood képes reflektálni a mítoszaira. E mitológia kitüntetett alakja a filmkészítő ember, a self-made man alfaja, akihez bátran lehet fordulni, ha kifogytunk a témákból. Az utóbbi évek Oscar-jelöltjei között is tömegével találunk példát jelenlétére (A leleményes Hugo, A némafilmes, Hitchcock).

A puszta attrakciókra épülő mozi reneszánszának egyik hozománya, hogy Hollywood ismét kezdi felfedezni a görög mitológiában rejlő erőt. Vannak a fantasztikumot háttérbe szorító, elbeszélésükben a kalandokat kultiváló (300, Trója), illetve a fantasztikum elemeit hangsúlyozó filmek (Percy Jackson-sorozat, Titánok harca).