Pedig Jonathan Glazer filmje úgy kezdődik, mint a legtöbb férfi nedves álma: Scarlett Johansson, a szexi űrlény egy fehér furgon volánja mögül vadászik gyanútlan férfiakra, majd szinte rémisztő csáberejével egy sötét raktárépületbe csalja őket… Aztán „sajnos” a történet kubricki, filozofikus és nyomasztó fordulatokat vesz. Glazer komótosan és átgondoltan építi az egyre sűrűbb és nyomasztóbb atmoszférát: kezdve a 2001: Űrodüsszeiát idéző pszichedelikus nyitószekvenciától Mica Levi idegborzoló, minimalista zenéjén át a hirtelen elnémított és felerősített háttérzajokig.
A film képi világa teljes természetességgel állítja egymás mellé a szinte abszurditásig fokozott stilizációt és a megkomponálatlan rejtett kamerás felvételeket (ezek valódi dokufelvételek, mivel a Johansson által leszólított gyanútlan glasgow-i férfiak csak utólag tudták meg, hogy filmforgatás résztvevői), ráadásul a rendező a zajok és plánok segítségével gyakran a lény nézőpontjába helyez minket, ami azért elég nyugtalanító. Különösen pikánssá teszi Glazer munkáját a női szerepek széles skálájának komplex vizsgálata: a lény kezdetben egy ösztönvezérelt femme fatale, aki flaneuse-ként, éhesen rója az utcákat, és szexuális hatalmával visszaélve tesz szert a férfiak életenergiájára. Mindezt epizodikus szerkesztésben látjuk, ám a film felénél a cselekmény feldúsul (ez kissé árt is neki, elkerülhetetlenül belebotlunk néhány klisébe): egy deformált, esendő férfival találkozva a lény öntudatra ébred, feltámad szeretetéhsége, ezzel párhuzamosan pedig deszexualizálódik, viszont ő válik a férfiak prédájává. Átfordul a film elején felállított szubverzív férfi áldozat/női agresszor szerep: Johansson szinte eszköztelenül és rafináltan tárja elénk a földönkívüli nőstény összes arcát, egyszerre alattomos és ártatlan, talpraesett és elveszett; egy olyan ösztönlény, aki látszólag természetesen használja csáberejét, ám öntudatra ébredése után saját szubjektumát és szexualitását is újra kell tanulnia.
