Film

Istenek kalapácsa

Film

Az antikvitás és a kora középkor közti zavaros időszak reneszánszát éli a vásznon. A peplumfilmek romantikájától mentes, realistának szánt és néhol a történelmi hitelesség - persze hiú - reményét dédelgető művek (Valhalla Rising, A kilencedik légió, A sas) sorát gyarapítja az Istenek kalapácsa is, amely sajnos leginkább csak zavarosságával és vérszomjával tüntet.

Filmünk készítői mintha a History Channel Vikingek c. historizáló kalandszériáját vették volna alapul, ám jóval kevesebb pénzből és kevesebb profizmussal dolgoztak. A naturalizmus így kimerül a rossz fogsorok, gondosan csapzott hajzatok és bőven ontott vér mutogatásában, ráadásul a történelmi hitelesség illúziója is összeomlik, ahogy a készítők egybemossák a pikt, kelta és viking kultúrát.

Ugyanakkor dicsérhető a hangulatos látvány, mely az aláfestő zenével leginkább egy metálzenekar klipjéhez teszi hasonlatossá a filmet. A másik pozitívum a következetesség; végéig a ráció pártján küzdünk a babonák és vallásos túlbuzgóság ellen. A logikát preferáló főhős mind népe pogány hitét, mind az újonnan tért hódító kereszténységet elítéli mint olyan gondolatrendszert, amely szellemi börtönbe kényszeríti és elvakítja az embert. Az ősi, véres rituálék szerint szerzi meg a hatalmat (testvér-, sőt anyagyilkosság is bejátszik), ám a népét már a felvilágosult, racionális gondolkodás erejével próbálja egyesíteni. E koncepció sajnos egyben a film gyengéje is, hisz a nemzetépítés, logika/ráció fogalmai ebben a formában még nem léteztek a korban. Kár.

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.