Bacsadi Zsófia

Érdekes jelenség, hogy a természetfilmek előszeretettel antropomorfizálják a bemutatott állatokat, és foglalják narratív keretbe ösztönös tevékenységeiket.

Február 8–12. között immár hetedik alkalommal rendezi meg berlini Collegium Hungaricum (CHB) filmes programját, a Cinema Totalt a német fővárosban.

Létezik-e még filmkritika? Vagy soha nem is létezett? Nem veszett el, csak átalakult? Csak a presztízse veszett el? Talán csak most virágzik igazán? Érdekli egyáltalán az olvasókat? És főképp: mi a filmkritikus? Tudományos elemző vagy hivatásos rajongó?

A túláradó, ám kétségtelenül hatásos giccs már elavult, ezért az alkotók mindenféle körmönfont módszerekkel igyekeznek tompítani a kiszámítható cselekmény és a gátlástalan hatásvadászat okozta csömört.

Az új generációs Disney- és Pixar-filmek újradefiniálták az animációt. Etalonná váltak, melyekhez képest minden, más stúdióban készített munka hátrányból indul. Ráadásul rétegzett humorukkal, valamivel komplexebb narrációjukkal nyitottak a gyerekeket moziba kísérő felnőttek felé is.

Greta Gerwignek 2012 volt a hipszter Bridget Jones-os éve. A Frances Haban és a Lola Versusban ugyanazt a bájosan flúgos, felelőtlen és érzelmileg zilált New York-i kékharisnyát adta, mintha Woody Allen unokahúga lenne. Sajna a figurában nincs két filmre elég szufla.

A corporate thriller nehéz műfaj. Hogyan tegyük izgalmassá, hogy öltönyös emberek modern enteriőrökben feszült beszélgetéseket folytatnak olyasmiről, amit a nézők nem is mindig értenek? Robert Luketic viszont azt nem érti, hogy a feszültség nem attól születik, hogy néha verekedés van meg autós üldözés, és az egészet leöntjük valami primitív multicéges összeesküvés-mázzal.

Már az előző mű is valamiféle alig kibogozható gubanc volt: pastiche, paródia és intertextek keresztbe-kasul, miközben Rodriguez felidézi, szétszedi és persze újrakonstruálja a nőkkel és a mexikóiakkal kapcsolatos B filmes sztereotípiákat.

Kritikusunk megtekintette a The Hunger Games második részét.

Mindannyian jobban jártunk volna, ha Luc Besson Az ötödik elem után felhagy a filmezéssel. Most például a híres gitáros, Steve Van Zandt norvégiai ámokfutása (a Lilyhammer) tetszhetett meg neki, ezért Manzoniékat, a New York-i gengsztercsaládot - tanúvédelmi program keretében, még szép - egy isten háta mögötti normandiai falucskába helyezte el.