Film

Machete gyilkol

Film

Már az előző mű is valamiféle alig kibogozható gubanc volt: pastiche, paródia és intertextek keresztbe-kasul, miközben Rodriguez felidézi, szétszedi és persze újrakonstruálja a nőkkel és a mexikóiakkal kapcsolatos B filmes sztereotípiákat.

A Machete olyan, mint egy laborban kitenyésztett mamut, mindenki örömét leli benne (még az is, aki nem egészen érti), ráadásul a mindenhonnan kibúvó, nehezen megfogható "posztmodern" grabancát is megragadhatni véljük benne.

A "folytatás", a Machete gyilkol szövetébe is befércelődnek a szándékoltan béna álelőzetesek, csinált filmszakadások, retró hatású megoldások, melyek már az előző részt is olyan élvezetessé tették. Ám mindez másodszor, változatlan formában már nem üt akkorát, marad a nosztalgia, amit az ismerős figura viszontlátása ébreszt. Ráadásul Rodriguez sokadszor is elfeledkezik a maga alkotta pastiche-szabályokról, s a legkevésbé sem következetes a B filmes megoldásokkal sem. Sok a tiszta, szabályos filmes húzás, amiről idegen anyagként válnak le az olcsó, parodisztikus elemek.

Viszont kétségtelen előnye ennek a résznek, hogy a neves színészek hada még igyekvőbben teszi nevetségessé saját imázsát, mint korábban - különöst élen jár ebben Carlos Estevez, alias Charlie Sheen és Lady Gaga. S akkor van nekünk még egy váratlannak aligha mondható sci-fi szálunk is, ami persze egy sor pluszpoénra ad lehetőséget (pl. szcientológiakritika), de ezzel együtt sem hinném, hogy szükségünk lenne egy harmadik menetre. Bár a nyitva hagyott befejezés eléggé rám ijesztett e vonatkozásban.

Forgalmazza az A Company Hungary

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.