Amikor filmkritikáról beszélünk, legtöbbünk előtt felrémlik az 50-es évek Cahiers du Cinémájának legendás gárdája, Bazinnel, Truffaut-val, Godard-ral az élen, akiknek a gondolatai jelentősen formálták a kor filmes diskurzusát. (A lap indulásakor, az 50-es években havi 3-6 ezres példányszámmal jelent meg, a 60-as években ez a szám 15 ezerre nőtt. Ezt követte a 70-es években egy visszaesés havi 10 ezer példánnyal, '87-ben kb. havi 35 ezer, '97-ben 26ezer, míg 2012-ben 25ezer példányban került a standokra a lap.) Ekkoriban a kritikusi tevékenységet elismert szellemi foglalatosságként értelmezték, melyet csak egy szűkebb elit művelt egy szűkebb elit örömére. A kritikusok véleményvezérek voltak, ugyanakkor nem a tudományos elméletet, hanem saját ízlésüket tették mércévé a kritikaírásban. Gyakorlatilag ők emeltek kultikussá egy-egy rendezőt, az ő besorolásuk szerint dőlt el, hogy melyik rendező zseniális, és melyik tehetségtelen iparos. Ez persze összefügg a film tágabb megítélésével is: ekkorra vált nagyjából a többi művészeti ággal egyenrangú médiummá. A moziba járás már kulturális eseményként, a filmnézés pedig összetett szellemi tevékenységként jelent meg.
Az elkötelezett szemlélő
Igen, az újhullámok idején beszélhetünk a klasszikus filmkritika aranykoráról (általában véve a filmművészeti fordulatok, fellendülések idején a kritika szerepe is felértékelődik, így történt a 20-as években is, amikor megjelentek az első, filmkritikának nevezhető újságcikkek). A nemrégiben elhunyt Andrew Sarrisra (meghatározó amerikai filmkritikus, a Cahiers kritikusi praxisát honosította meg az USA-ban) és Ian Cameronra (a Movie c. angol lap kritikusa, simán átalakította a gondolkodást Nagy-Britanniában a filmkritikáról) is erősen hatott ennek a korszaknak a légköre. 'k és talán Roger Ebert (a Chicago Sun-Times Pulitzer-díjas filmkritikusa, a neve gyakorlatilag branddé vált pályafutása során) voltak az utolsó képviselői ennek a nagy formátumú kritikus-véleményvezér típusnak. A szakma külföldi presztízsét jól mutatja, hogy például az Egyesült Államokban (és Franciaországban is) a filmcritic kifejezés filmtudós értelemben is használatos, nem csupán újságírót értenek alatta. Magyarországon viszont jellemző egyfajta terminológiai zavar, mely tükrözi az itthoni filmkritikusok ellentmondásos megítélését, helyzetét: itt a filmkritikus néha összemosódik a filmteoretikus, filmesztéta, filmes szakújságíró megnevezésekkel. A kritikus ritkán kultusz tárgya, de magyar vonatkozásban egyébként is kevés az olyan nagy név, akinek ítéletére mindenki odafigyel. A hatvanas években az Élet és Irodalom filmkritikáit író B. Nagy László számított talán ilyen tekintélyesnek. Akkoriban a sorok között olvasás és a filmek társadalmi szerepe is jelentősebb volt: a kritikus teremtette meg a bizonyos filmekről való diskurzust, nyújtott értelmezéseket. B. Nagy személyes hangvételű kritikáiban a magyar filmeseknek is irányt mutatott, akik ebben az időben valódi társadalomformáló erőként léptek fel. Vele kapcsolatban jegyzi meg Zalán Vince filmkritikus, hogy egyfajta morális tekintély, élő lelkiismeret volt egy olyan korban, amikor kevesen kaphattak hozzá hasonló újságírói függetlenséget, emellett pedig rengeteg olvasót is vonzottak az írásai. Zalán véleménye szerint a kritikusnak a filmművészet iránt elkötelezett szemlélőnek kell lennie, aki képes valamiféle kontextusba helyezni a látott filmet, miközben írásaiban kirajzolódik egy egységes szemléletmód a filmművészetről. Szerinte a filmkritikusnak (és a filmkritikának általában) lehet egyfajta előmozdító szerepe is a filmművészeti fellendülések terén is (például a 60-as évek filmes újhullámai), tehát valamiféle kölcsönhatás is feltételezhető kritika és film között.
A véleménydiktátor
A fenti illusztris névsor tagjai (mely lista természetesen mellőzi a filmkritika-történeti teljességet) mind erősen kötődnek a nyomtatásban megjelenő, "régimódi" filmkritikához. Mielőtt megvizsgálnánk, hogy az általuk művelt íráshoz képest mennyiben változott meg ma a helyzet, felmerül a kérdés, hogy valójában mit is nevezünk filmkritikának. Annyiban talán megegyezhetünk, hogy semmiképp sem a film tartalmának leírása, nem személyes élménybeszámoló, igényli a széles körű (nemcsak filmelméleti) műveltséget, mentes a szélsőségektől, ugyanakkor felismerhető benne a kritikus stílusa. Az internet viszont átformálta a filmkritikát is. Zalán Vince szerint nem feltétlenül előnyére változott, és megjegyzi, hogy az online filmkritika jellemzői a filmet felváltó videóéhoz hasonlóak. Ebben az esetben is jellemző a fogalmazásmód egyszerűsödése, sőt esetenként igénytelensége, és a terjedelmi megkötés hiánya.
A hivatásosok mindenhol tapasztalható visszaszorulása a filmkritikaírásban is megjelenik, a net adta demokrácia sok lelkes amatőrt sarkall arra, hogy mindenkivel megossza véleményét a filmekről blog, tweet vagy Facebook-bejegyzés formájában. A nyomtatott sajtó olvasottsága folyamatosan zuhan, a kiadáscsökkentés miatt sok filmkritikus veszti el állását, vagy kénytelen a tágabban értelmezett kulturális újságírás felé fordulni. Ezzel szemben a neten munkálkodó amatőr filmkritikusok ingyen és többnyire puszta szenvedélyből írnak. A (független) bloggerek ráadásul bármilyen hangnemben és stílusban írhatnak, mivel a hirdetők érdekeit és a szerkesztőségi szabályzatot sem kell szem előtt tartaniuk. Zalán Vince viszont hiányolja az interneten tevékenykedő önjelölt kritikusok szakmai felkészültségét és azt a kiterjedt kulturális tájékozottságot, mely túlmutat csupán a filmek ismeretén. Immár a kattintások száma lépett az eladott példányszámok helyébe, ez vált a népszerűség mércéjévé, sokszor függetlenül az adott blogger tehetségétől. Mégis a blogok térnyerésének kedvez, hogy a filmek egyre könnyebben és nagyobb számban elérhetők, ennek megfelelően a vélemények is számosak és változatosak. Nincsen már egy nagy, közös diskurzus néhány nagy horderejű filmről, melyet maroknyi szakavatott véleményvezér formál. A nagy blockbustereken kívül ritka az olyan film is, amit szinte mindenki látott és beszél róla. A kritikának sincs többé egységes közönsége, sok szétszabdalt kis közösség van, melyek kohézióját a közös érdeklődés adja egy-egy film iránt. Minden kis blognak megvan a maga zárt olvasórétege, melynek tagjai közt viszont élénk viták zajlanak. A sok változás mellett azonban megmaradt az olvasókban az igény, hogy egyes filmeket "megfejtsenek", elemezzenek nekik, amihez változatlanul szükség van a kritikus (legyen az amatőr vagy hivatásos) háttértudására, mely az olvasója fölé helyezi őt. Annyi történt csupán, hogy már nem egy-két nagy névtől várjuk ezeket a "megfejtéseket", hanem mindenkinek megvan a maga kisebb netes véleményvezére, akinek az ítéletét mértékadóként fogadja el.
A magyar versenyző
A filmkritikaírás mai helyzetéről megkérdeztük Vincze Terézt és Varga Balázst, az ELTE Filmtudomány Tanszékének oktatóit is, akik egyetértettek abban, hogy mint foglalkozás egyértelműen visszaszorulóban van mindenhol a világon, és többé nem lehet megélni belőle. Vincze Teréz a lapok olvasottságának általános csökkenésében látja a hivatásos filmkritika visszaszorulásának fő okát. Varga hozzáteszi, hogy a film mint szűk kulturális alterület ismerete egy újságírónak többé nem elegendő, a film már beágyazódott egy szélesebb társadalmi-kulturális kontextusba. Ami a szakma presztízsét illeti, Varga szerint főleg Magyarországon már csak néhány olyan kritikusegyéniség van a nyomtatott sajtóban, akik a filmkritikaírás klasszikus vonalát képviselik, és egyfajta "minőség hagyományaként" próbálják mesterségesen fenntartani a pozícióit. Szerinte a véleményvezéri szerep megmaradt, csak átalakult: a filmkritikusra is elkerülhetetlenül hat a korra jellemző bulvárosodás. Többé nem tekintélyes szakemberekre van igény, akik mélyreható, tárgyilagos(ságra törekvő) elemzéseket írnak, és megfejtik a filmek mélyebb jelentését, hanem vicces megmondó emberekre, akik szórakoztató, bombasztikus stílusban kürtölik világgá szubjektív véleményüket. Itt cél a minél szélsőségesebb, szlogenszerűbb fogalmazásmód, mely megkönnyíti a befogadást. Általánosan megfigyelhető tendencia a szakkritika és a szórakoztató bulvár összemosódása. Vincze Teréz szerint a filmkritikusoknak többé nincs olyan befolyásuk, ami megbuktathatna vagy felemelhetne egy filmet, sokkal inkább az ismerősök, barátok terjesztette "suttogó propaganda" veszi rá az embereket, hogy megnézzenek egy filmet. A filmkritika funkcióját illetően az ELTE két oktatója a filmszövegek vizsgálatáról új aspektusokra helyezi a hangsúlyt. A filmkritikát a filmszakma öntudataként, ellenőrzőjeként is értelmezik. Szerintük a most épp csak pislákoló magyar filmkritika újfajta szerepben születhetne újjá. Egyik feladata a filmgyártás intézményrendszerének kritikai reflektálása lenne, ami a magyar film története során ebben a formában sosem valósult meg.
A filmkritika pozícióiért aggódó hangok ellenére azonban a filmekről folytatott diskurzus újjászületésének vagyunk tanúi. A változó filmfogyasztással változik a filmkritika arculata is. A net adta alacsony belépési küszöb sokaknak lehetővé teszi, hogy belefolyhassanak ebbe a diskurzusba. Ám addig, amíg egy írás mögött nincs háttértudás, személyeskedés viszont van, addig az csak vélemény és nem kritika. A kritikusok középgenerációjának tagjai közül sokan csak a nyomtatásban megjelenő szöveget tekintik értékesnek, ám lassan minden nyomtatott sajtótermék megnyitja online változatát is. Ha ők is többet publikálnának online felületeken, a minőségibb kritika is szélesebb közönséghez jutna el. Az mindenképpen pozitívumként értékelhető, hogy rengeteg a szöveg filmekről (bár ezek közül az olvasónak kell kiszemezgetnie a minőségi tartalmakat), melyek gyorsan reagálnak az újdonságokra, és interdiszciplináris módszerekkel dolgoznak, ráadásul képesek fenntartani a diskurzust olyan jelenségekről is, melyek épp kevésbé vannak előtérben, vagy az akadémiai körök nem tekintik vizsgálatra méltónak. Minden vizsgálatra méltó és bárki lehet analitikus. Ez pedig talán a hagyományos, cizellált filmkritika helyzetét nem, de a filmét mindenképpen erősíti.
