Lehetett volna persze e turkálóban szerzett ötletből egy Erőszakikra hajazó véres komédia, ha Besson egyáltalán el tudja dönteni, mit is akar. De sajnos végig nem tudjuk meg, hogy mikor kellene nevetnünk (vagy amin nevetünk, az szándékosan vicces-e), és melyek a drámai(nak szánt) jelenetek. A hangnemváltások sem izgalmasak, inkább zavart szülnek.
Másrészt Besson túl sokat akar: egyetlen filmbe mindenféle történettípust belezsúfolna (tinilány és reménytelen szerelme, új fiú a suliban, született feleség és az új szomszédok meghódítása, gengszter és zsaru ellentmondásos barátsága). Miközben egy esetlen kamasz hevületével próbálja kifejezni Scorsese iránti olthatatlan szerelmét (lépten-nyomon gengszterfilmes utalásokba botlunk), könyörgöm, De Niro kifáradt maffiózóimázsára építeni egy filmet már tíz évvel ezelőtt is gáz volt. Tommy Lee Jones és Michelle Pfeiffer is kénytelen papírfigurákkal beérni, de ők legalább némi méltósággal játszanak. Az egyetlen igazi pozitívum Besson "cinéma du look"-örökségéből származik: a film képi világára ugyanis nem lehet panasz. Kreatívan alkalmazza a montázst, a színek is elsőrangúak, alakulna valami atmoszféra is - szinte a semmihez.
Forgalmazza a Pro Video
