Ritka az olyan klasszul összerakott nyitójelenet, mely mint cseppben a tenger, már magában foglalja a következő 90 percet. A Dom Hemingway nyitójelenete pontosan ilyen: a főhős saját farka nagyszerűségéről monologizál. Ebben minden benne van: ez egy erősen karakterközpontú film lesz, amelynek nem hőse, hanem antihőse van, aki bár förtelmes, ordenáré humora miatt mégis szerethető. Fontos szerepet fog kapni továbbá a gátlástalan fekete humor, ami mögött fel-felbukkan valami zavaros és nem minden esetben indokolt filozofikus eszmefuttatás (mint metafizikai jelentőséget tulajdonítani egy pénisznek).
| ||
Richard Shephard filmje az angol (és ír) bűnfilm több hagyományához is kapcsolódik. Ott van a megkerülhetetlen Guy Ritchie-féle abszurd, a McDonagh testvérek fekete humorba oltott filozófiája (Erőszakik, A Guardista) és az új angol bűnfilmek naturalizmusa és antihősei (Mocsok, Luther). Annyi a választható útvonal, hogy a film végül már nem is tudja, mit akar: először belekezd egy bosszúmesébe (az átvert bűnöző vissza akarja szerezni a jussát), majd átvált egy megváltástörténetre (a bukott apa vissza akarja szerezni a lányát), ám egyiket sem fejezi be. Az egyik pillanatban tombol a fekete humor, a másikban viszont indokolatlan érzelgősségbe ütközünk.
A cselekmény hiányosságaiért legfeljebb a kiválóan megírt karakterek kárpótolhatnak. A film az első perctől nyilvánvalóvá teszi, hogy Jude Law-ra és az ő szórakoztató módon romba döntött szépfiúimázsára épít. Law lubickol a szerepben csakúgy, mint hasonlóan visszataszítóra fazonírozott fegyverhordozója, Richard E. Grant. A legjobb pillanatok Dom jelleméből fakadnak, aki rettentően magabiztosnak látszik, ám nem veszi észre, hogy már rég nem ő irányítja az eseményeket, és csak egy kiöregedett, a modern alvilágot megérteni képtelen bűnöződinoszaurusz. A film fergeteges humora feledteti a következetlenségeket (ez Varró Dániel kiváló magyar fordításának is köszönhető), ám a Dom Hemingway végeredményben kevesebbet ad, mint amit ígér.
