Götz Eszter

Tíz éve minden tavasszal néhány napig az építészetről szól minden; ha nem is mindenkinek, de legalább annak a néhány száz fős közönségnek, amelynek a Kortárs Építészeti Központ kezdeményezése átüti az ingerküszöbét, és a Toldi Moziban tölt néhány izgalmas órát, belefeledkezve az Építészeti Filmnapok kínálatába.

Kilencvenötödik évében elhunyt a magyar építészet doyenje, Zalaváry Lajos. Az elsők között került a Középülettervező Vállalathoz (Közti), amikor 1948-ban a magán-tervezőirodákat hatalmas állami vállalatokba tömörítették. Hatvan évvel később ugyaninnen ment nyugdíjba, de ezután is olyan aktívan vett részt az időközben részvénytársasággá alakult cég életében, hogy ha a Köztiben ma bárki kimondja: „a Mérnök úr”, az csakis Zalaváryra vonatkozhat.

A független színházak területe a mai magyar kultúra egyik folyamatos küzdőtere. Nemzetközi sikerek és súlyos elvonások, létbizonytalanság és a kormányzat részéről valami mély, gyanakvó bizalmatlanság kíséri, miközben a függetlenek színházi életben betöltött szerepe évről évre szélesebb és változatosabb.

Megjelent az év végén a második kötet is Gerevich József pszichiáter, addiktológus művészetpszichológiai írásaiból, amelyek művész és múzsa kapcsolatát elemzik egy-egy festményen keresztül.

Egy héten belül két esemény is a magyar építészet jelenéről szólt: november 16-án a Fuga Építészeti Központban átadták a Budapest Építészeti Nívódíjat, két napra rá pedig lezajlott – immár 13. alkalommal – a Média Építészeti Díjának bulihangulatú nyilvános zsűrizése és díjkiosztója az Európa Hajón. De még ez az egybeesés sem törte át azt az általános csöndet, ami már jó ideje nyomasztja a kortárs építészetet.

A honi gyermekszegénységről Láthatatlan Magyarország címmel jelent meg „élményesszéje”: tizenévesen anyává lett vagy prostituálódott lányok, gyerekhalál, patkányokkal viaskodó családok a történetek szereplői. A szerző 18 éve viszi az Igazgyöngy Alapítvány munkáját Kelet-Magyarország egyik hátrányos helyzetű térségében, és minden létező fórumon fellép a nyomor újratermelődése ellen.

A semmiből robbant be a hazai irodalomba 2014-ben: az Egyasszony című kötetében a saját történetét írta meg, első gyermeke születését és halálát. Most megjelent novelláskötetében, A rózsaszín ruhában bántalmazott, megcsalt, kihasznált nők és lányok széles palettáját tolja az arcunkba.

75 éves a hazai tipográfusok doyenje, nemzedékeket tanított, magazinokat, könyveket készített, de egészen máig nem mutatkozott be saját kiállításon. Most megtört a jég, és válogatott munkáiból a Kolta Galéria megrendezte a Szó/kép című tárlatát.

Ez a kötet reményeim szerint eléri a szakmán kívüliek ingerküszöbét: részint egy jeles évforduló miatt, részint pedig azért, mert rögtön kiváltja a dacos kérdést: miért is olyan nyilvánvaló, hogy az építészet csakis az építészeket érdekli?

Tizenkét évnyi egyeztetés, szakmai vita, szöveggondozás és mérlegelés után megszületett Magyarország nemzeti építészetpolitikája, az a dokumentum, amely szándéka – és miniszteri bevezetője – szerint „megalapozza az elkövetkező évtizedekben Magyarország építészeti irányelveit”.

A Középülettervező Iroda, ismertebb nevén Közti immár legalább a harmadik nemzedék életén és életkörülményein hagyja ott a nyomát, gyakran anélkül, hogy az érintettek tudnának erről. 1949 és 1991 között ez a cég tervezte ugyanis Magyarország középületeinek túlnyomó többségét, de a legnagyobb kulturális beruházások a rendszerváltás óta is jórészt a Közti tervezőinek koncepcióit hordozzák.