Magyar Narancs: Negyven éve a szakmában dolgozik, régóta az egyik fő hivatkozási pont, mégis ez a legelső kiállítása. Vajon miért?
Nádai Ferenc: Valahogy sosem jutott eszembe. Nem vagyok kíváncsi a saját múltamra, bár néha szemezgetek belőle, és fölteszem a blogomra, ami véletlenül előkerül. Nem vagyok archiváló típus, mindig túllépek a kész munkáimon. De ahogy a 75. születésnapom közeledett, egyre többen mondták, hogy végre bemutatkozhatnék a közönség előtt is. Először a feleségem (Faragó Melinda – szerk.) vetette föl, aztán egy régi tanítványomban, Fülöp Józsefben – aki most a MOME rektora – szövetségest is talált, így beadtam a derekam, és összeválogattam néhány munkát, zömmel olyant, ami soha sehol nem jelent meg. Nem érdekel az életmű-kiállítás, annál inkább a betű, a szöveg képi tolmácsolása. Csináltam néhány dolgot a magam szórakoztatására, illetve a feleségemnek ajándékba, végül ezek a munkák adják a mostani kiállítás gerincét: két „olvasónapló”, ehhez tettem néhány továbbit, valahol mindegyik mű a nyelvről és a zenéről szól.
MN: Rajzol még kézzel?
NF: Egy kollégámmal, a fiatalon elhunyt Kálmán Tündével egyszer arról beszélgettünk, hogy az a nap, amikor az ember nem rajzolt semmit, az bizony elveszett. Én sokat rajzolgatok, a bevásárlócédulát is kalligráfiával vagy valami különleges betűvel írom... A másik lételemem a zene, főleg a klasszikus zene és a dzsessz. A tipográfia és a zene a ritmusban, az arányokban találkozik össze. Nagyon szeretem Adorno megfogalmazását – itt is van mögöttem a falon –, ő azt írja: „Nyelvet interpretálni annyit tesz, mint egy nyelvet megérteni; zenét interpretálni annyit, mint egy zenét létrehozni, zenélni.”
MN: Mi a dolga egy tipográfusnak? Alig tudunk valamit erről a világról, holott valamilyen formában mindennap találkozunk a keze nyomával.
NF: A tipográfia elsődleges feladata az, hogy írásban közvetítsen információt, olvashatóvá tegyen egy szöveget. Ez egyben a nyelvvel való foglalatosság is. A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy a helyesírási szótár ugyanolyan munkaeszközünk ebben a szakmában, mint a grafikai tervezőprogram. Nekem is kellett egy idő, amíg rájöttem, hogy a betű érdekel a legjobban. 1964-ben egy budapesti francia könyvkiállításon láttam Robert Massin grafikus-tipográfusnak Ionesco A kopasz énekesnő című drámájából készült könyvét, amelyet egy előadás fotóiból készített fotografikákkal illusztrált. Ismertem a művet, és egészen megdöbbentett az a szabadság, amellyel ő a legkülönbözőbb tipográfiai ötletekkel adta vissza az abszurd dráma különleges hangvételét. Később Massin valahol elmesélte, hogy némely esetben óvszerekre írta a betűket, aztán felfújta azokat, ettől torzultak a betűformák. Ez a könyv döbbentett rá, hogy a betűkkel milyen erősen lehet kifejezni a nyelvi jelentést. Szinte olyan, mint egy kottát – a magam értelmezése szerint – lejátszani. A mostani kiállításon is ezt akartam megmutatni: ízelítőt abból a széles spektrumból, amit a betűkkel ki lehet hozni egy-egy szövegből. A második nagy élmény 1966-ban Prágában ért, a feleségemmel jártunk ott, és feltűnt, hogy mennyivel szebbek a cseh könyvek. Itthon akkoriban gyakorlatilag mindent Szántó Tibor „fedett le”, én viszont inkább a külföldön vagy az antikváriumokban fellelt szakkönyvekben, folyóiratokban találtam izgalmas munkákat.
MN: Pedig a hatvanas években még nem tipográfiával foglalkozott, ha jól tudom.
NF: Akkor még kirakatrendező voltam. Jól rajzoltam, szerettem volna művészeti szakközépiskolába menni, de mivel apám az Iparrajziskolába járt, azt mondta, ki van zárva, tanuljak valami normális szakmát. Úgyhogy érettségi után elvégeztem a kirakatrendezői iskolát. Akkoriban sokan parkoltak ezen a területen, akiket nem vettek föl a képzőművészetire – többek között Hencze Tamás is –, sokkal szabadabb légkör volt ott, mint másutt. Beálltam kirakatrendezőnek, jó munkákat kaptam, grafikát is csinálhattam, kiállításrendezésekkel bejártuk az egész országot.
MN: Hogyan kezdett kiadványokat tervezni?
NF: Véletlenül. 1969-ben a Képcsarnok Vállalat elindította a Műgyűjtő című, kéthavonta megjelenő magazint, és a feleségem, aki akkor ott dolgozott – szintén grafikus-dekoratőrként –, feladatul kapta, hogy tervezze meg. Néhány nap alatt ketten, egy kölcsönkért középiskolai szakkönyvből megtanultuk a nyomdaipar alapjait, és belevágtunk. Egy idő után őt a szerkesztőség delegálta az újságíró-iskolába, én viszont engedélyt kértem az akkori munkahelyemtől, hogy én is felvételizhessek, itt végeztem el a laptervező és képszerkesztő szakot. Igazán jó tanáraim voltak; Radics Vilmos elképesztő szakértelme és precizitása, Ritter Aladár újságírói vénája azóta is példa számomra. 1972-ben, másodévesen Radics már munkatársának hívott a Magyar Szemle című, öt nyelven megjelenő magazinhoz, onnan 1979-ben átcsábítottak az Új Tükör hetilaphoz, ahol egészen 1988-ig maradtam. A rendszerváltás környékén megindultak a hazai kiadói vállalkozások, ekkor először egy gyerekeknek készülő komputeres folyóirathoz mentem, aztán jött a Playboy.
MN: Nagy ugrás a Képcsarnok folyóiratától. A Playboy arculata és magas minősége egyaránt meghatározta a rendszerváltás körüli évek magyar sajtóját.
NF: A története is izgalmas. Egy kollégámmal volt egy dédelgetett magazintervünk, jobb híján az „Élet és Művészet” címet adtuk neki, és kerestünk valakit, aki fantáziát lát benne. Mindenki azt mondta, nagyon jó, de túl drága, nem lesz közönsége. A nyolcvanas évek végén hirtelen bejöttek a külföldi cégek, és kevés volt a reklámfelület, óriási kereslet volt a minőségi reklámfelületekre. Akkor leültünk az amerikai–magyar kiadó vezetőjével a Kispipában, előadtam a tervünket, mire megkérdezte: mi fogja eladni ezt a lapot? Habozás nélkül rávágtam: az igény. Mire ő kimondott két szót, amitől akkor nagyon dühös lettem, de azóta megtanultam, hogy igaz: igény nincs. Na, ebből lett a Playboy. Egy évig csináltam, nagyon élveztem. 1991 elején saját stúdiót alakítottam, ettől kezdve itt dolgoztam. Magazinok és könyvek jöttek. A reklámszakmából kimaradtam, nem az én világom volt. De dolgoztam a Budapest Banknak és más nagyobb cégeknek is.
MN: Mi az abszolút kedvenc?
NF: 1997-től én terveztem az újraindított és kétnyelvűvé lett Magyar Építőművészetet, Vargha Mihály főszerkesztőtől szabad kezet kaptam, semmiben nem korlátozott. De nagyszerű volt a Filmvilág is, egyik tanítványom évekkel később mesélte, hogy a Filmvilágot a tartalom miatt is, de főleg az általam készített címlapok – és Czakó Zsolt Duna tévés hirdetései – miatt vette meg… Jóval később, 2006-tól az újonnan indult debreceni MODEM részére készítettem két kiállítási katalógust, a városban megjelent hirdetési felületekkel együtt – ekkor Pinczehelyi Sándor volt a MODEM művészeti vezetője.
MN: Könyvek?
NF: Tóth György fotós első könyvével 1995-ben rögtön díjat is nyertünk, azzal ma is nagyon elégedett vagyok, sok finom gesztussal formáltam. Bachman Gábor írta a bevezető szöveget hozzá. Később nagyobb albumot is csináltam Tóth Györgynek. Kedvencem a Budai Rajziskolának készített két könyv is, valamint a londoni Magyar Magic fotókiállításhoz tervezett katalógus. De a televízióban is sokszor láthatták a munkáimat: az 1990-es évek elején tévéműsorok főcímei készültek a stúdiómban, például a Reggel című műsoré vagy a pápalátogatásé, a ZöldPont, a március 15-i bejátszások, utoljára az Aktuális.
MN: Szemérmesen hallgat arról, milyen sok helyen oktatott, pedig rengeteg mai sikeres tipográfus Nádai-tanítványnak vallja magát.
NF: A nyolcvanas években Radics mellett kezdtem tanítani fotósoknak tipográfiai alapismereteket, aztán a Fiatal Fotóművészek Stúdiója felkérésére szöveg és kép viszonyáról tartottam egy előadás-sorozatot. A nyolcvanas évektől 1992-ig a Kisképzőben a fotó szakon tipográfiai alapismereteket oktattam, de tanítottam a Budai Rajziskolában, a MOME felsőfokú tipotanfolyamán, majd – Orosz István meghívására – 2007-től 2012-ig Sopronban, a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében is. Sok nagy tehetség indult az óráimról. Fülöp Józsefről, a MOME rektoráról már volt szó, ő engem választott mesteréül a mester szakon. A fiatalabbak között említeném Katyi Ádámot, mostanában tarol a szakmában. Őt én fertőztem meg a betű szeretetével. A két éve balesetben elhunyt Jancsó Áront nem tanítottam, csak csodáltam, és tanultam tőle, mint ahogy a tanítványaimtól is. Boskovitz Oszkárnak opponense voltam, de Fodor Éva, a Kisképző fotó tanszakának vezetője, vagy Tóth Yoka Zsolt, a METU tanára is nálam tanult.
MN: Sokat gondolkodtam azon, vajon mitől szép egy betű.
NF: Nem ez a kérdés. Nem szépnek vagy izgalmasnak kell lennie, hanem megfelelőnek. Ha megnézzük itt a falon a Bach-plakátot, nem tudjuk megállapítani, milyen betűtípust használtam a „JSBach-logóhoz”, mert egy sávot levágtam a betűk elejéből és végéből. De még éppen kiolvasható a karakter. Nekem a szakmai értelemben becsületesen megcsinált betű az, ami szép.
MN: Van különbség a nyomtatott és az online szöveg jól használható betűtípusai között?
NF: A forma ugyanaz, csak technikai különbség van. Én a betűk formai részével foglalkozom, a technikai oldal, az applikációk témája nem különösebben izgat. Alapvetően azonos betűtípusokat használunk mindkét felületen.
MN: Az olvasó ember mint jelenség kihalófélben van, mégis reneszánszát éli a tipográfia.
NF: A számítógép használatával több betűtípus született, mint a megelőző évszázadokban összesen. Eltűnt az anyag, amibe bele kellett metszeni vagy faragni a betűket, nem kell megbirkózni a fával, rézzel, ólommal, könnyed lett a vonal, az anyag helyett az igen-nem parancs maradt. Nem véletlen, hogy Bodoni a maga korában rendkívül modern volt, hiszen acélból sokkal kontrasztosabb rajzolatú betűket lehetett készíteni.
MN: A szakmában az is köztudott, hogy a magyarok pillanatnyilag igen jó helyet foglalnak el a tipográfia nemzetközi piacán.
NF: Tényleg jók a magyarok, de nem csak most, ennek régi hagyománya van. A nyomtatás előtti korszakból ott van példának Bocskay György, aki a 16. század egyik legkitűnőbb kalligráfusa volt, de nagyon kevesen ismerik a nevét. Kihagyhatatlan Misztótfalusi Kis Miklós. Beszélhetünk Reiner Imréről vagy Huszár Vilmosról, az éppen most 100 éves De Stijl tipográfusáról, vagy Kner Imréről, Moholy-Nagyról, Kassákról. A tanítványaimnak gyakran mutattam néhány képet Moholy-Nagy „tipofilmjéből”, az Egy nagyváros dinamikájából. Nem mondtam meg, ki és mikor készítette, tippeljék meg. Szinte mindenki a nyolcvanas-kilencvenes évekre tette. Moholy-Nagyról így kiderült, hogy majdnem száz év alatt semmit nem veszített az aktualitásából.
MN: Van piaca az új betűknek?
NF: Magyarországon nincs. Furcsa dolgot mondok, de így van: nálunk általában „hozzájutnak” a betűkhöz. A saját stúdiómban minden betűt, amit használtam, megvásároltam. De tudok olyan hazai tervezőről, akinek a grafikai munkáira rákérdeztek, honnan szerezte az általa használt betűket, mivel nem látják a nevét a vásárlói listán. Egy új betűtípus valójában egy új szoftver. Ennek ellenére Magyarországon nem lehet megélni betűtervezésből, a betűket tervező tipográfusaink grafikával is foglalkoznak.
MN: Mégis mindig jönnek újabb és újabb magyar tervezők, akik el tudnak adni új betűket.
NF: Persze, és ez örvendetes. Például egyre több cég saját betűtípust csináltat magának. De ez sem új jelenség, hiszen a nagyon elterjedt Times New Roman, amit ma szinte mindenki alapbeállításként használ, a múlt század 30-as éveiben az angol The Times napilapnak készült. Aztán sokáig nem volt hasonló, majd 1994-ben a Le Monde újraterveztette a lapot, és a dizájner egy komplett betűcsaládot is készített neki. Egy évig nem lehetett másutt használni, de utána bekerült a piacra. A The Guardian is csináltatott saját betűt. Magyarországon ma több cég is készíttet hasonlót, kettőt Boskovitz Oszkár tervezett. Katyi Ádám is megrendelésre csinálta a Mohol betűcsaládot. Naske László új betűjét a Műcsarnok idei tavaszi–nyári kiállítása tette ismertté, a katalógus, a feliratok, a plakátok mind ezzel a betűvel készültek.
MN: Az olvasásról való leszokással párhuzamosan nem kezd a betű egyre inkább kép lenni?
NF: Meglehetősen széttartó a könyvtervezés mai gyakorlata. Az egyik irány túlságosan szakmai, ráharap az új betűtípusokra, a míves tipográfiára. A másik: az „úr ír”, de nemcsak ír, hanem mindjárt meg is tervezi a könyvét: laikusok szabják meg a szövegmezőt, a sorok ritmusát. A tipográfia lényege, hogy olvashatóvá tegye a szöveget. De ha azt eltakarja például a könyvet tartó ujj, mert túl szűk a kötésmargó, akkor baj van.
MN: Az olvasási szokások is változnak, az e-book mást igényel, mint a nyomtatott könyv.
NF: Persze, ez nagyon fontos. Itthon egy ideig egyszerűen oldották meg a nyomtatott könyvről e-bookra való átigazítást: beszkennelték PDF-ben. Csakhogy ez nem így működik, a tipográfiának alkalmazkodnia kell a nagyíthatósághoz, vagy ahhoz, hogy egy-egy szóról más oldalakra lehessen eljutni. De az is szaktudást igényel, hogy egy nyomtatott könyv, ha kinyitják, nyitva is maradjon. Vagy, hogy olyan hosszúságú sorokba rendezzék a szöveget, ami még könnyen olvasható.
MN: Nem szoktunk foglalkozni azzal, hogy mi mindent tanulunk a könyvolvasásból, a szöveg megjelenéséből, holott ez már az iskola első pillanatától, sőt már azelőtt is meghatározza a gondolkodásunkat, az arányérzékünket: a könyv, a füzet egyfajta rendhez szoktatja a szemünket. Innen tanuljuk az arányérzékünket?
NF: Hát persze, ez alapvető. Amit az iskola első éveiben – vagy még azelőtt – megtanulunk, az mindenre kihat. Amikor az elsősnek azt mondják, vedd elő a piros pálcikát, és ő kétségbeesetten próbálja kitalálni, hogy vajon a barna-e a piros, vagy inkább a narancssárga, az mindent borít. Ha olyasmit kap a kezébe, ami silány minőségű, milyen alapon várjuk el, hogy kifejlődjön a szín-, arány- vagy mértékegységérzéke? Ugyanígy van a könyvekkel is.
MN: Az a benyomásom, hogy a tipográfia a láthatatlannal foglalkozik. Nem követhető nyomon, milyen hatással van a szöveg képe a gondolkodásmódra, a ritmusérzékre, de meggyőződésem, hogy mindezt még gyerekkorban alapvetően meghatározza. Vagyis a tipográfiának sokkal nagyobb súlya van, mint amennyit érzékelünk belőle.
NF: Egy tanítványom azt mondta: ő egy év után jött rá, hogy olyan világba vezettem be, aminek a létezéséről sem tudott.
