Könyv

Mi tartja meg?

Közti 66 – Egy tervezőiroda története

  • Götz Eszter
  • 2016. február 21.

Könyv

A Középülettervező Iroda, ismertebb nevén Közti immár legalább a harmadik nemzedék életén és életkörülményein hagyja ott a nyomát, gyakran anélkül, hogy az érintettek tudnának erről. 1949 és 1991 között ez a cég tervezte ugyanis Magyarország középületeinek túlnyomó többségét, de a legnagyobb kulturális beruházások a rendszerváltás óta is jórészt a Közti tervezőinek koncepcióit hordozzák.

Színházak, szállodák, kórházak, művelődési házak és iskolák, kollégiumok, egyetemek, a most átépülő Népstadiontól és a budai Körszállótól a tavaly többször is átadott Várbazárig vagy a Kossuth térig, a kecskeméti kórháztól az új ferihegyi várócsarnokig – a magyar élet legváltozatosabb terei ebben az irodában formálódtak.

A Közti azzal ünnepelte meg fennállásának 66. évfordulóját, hogy majdnem ezeroldalas, kétkötetes és díszdobozos könyvet készített a vállalat történetéről és jelenéről. Ferkai András és Rubóczki Erzsébet végigböngészték, átcsupálták és megszerkesztették a két korszakot: Ferkai a megalakulástól a rendszerváltásig tartó első 42 évet, Rubóczki pedig az 1991-től máig terjedő időszakot. A vállalkozásnak már a bátorsága is tiszteletet érdemel, hiszen eddig senki nem próbálta áttekinteni a magyar építészet folyamatát 1945 és 2015 között a maga teljességében. A laikus közönség, de lassan már maga a szakma sem ismeri jól ezt a korszakot, mert nincs működő építészeti múzeum, hiányoznak a nagy kiállítások, az átfogó értékelések, gazdátlan egy egész periódus építészeti öröksége, nincs intézmény, ami védené, és alig akad, aki egyáltalán figyelne rá.

Ezért is óriási munka az, amire maga a Közti adott megbízást hat évvel ezelőtt, amikor a 60. születésnapon felmerült a monográfia igénye. A történeti részt gondozó és annak jelentős részét – olvasmányos stílusban, precízen, ugyanakkor személyes hangon – meg is író Ferkait nem sürgette az idő. És most, hogy a könyvet kézbe lehet venni, látszik, hogy érdemes volt várni. Egy szakma közelmúltjának sok-sok titka néz ránk a lapokról, majdnem fél évszázad álmai és valósága, az építőművészet és az építőipar küzdelme. Fehér köpenybe bújt építészek, akik még az ötvenes években is ordibálni mertek a vállalatvezetéssel, ha az igazukért kellett kiállni; a reggel 8.30-as blokkolást rendszeresen lekéső, de szükség esetén 36 órát egyhuzamban rajzolással töltő szakelem; a szocreál stílust egy emberként bojkottáló műhelyek; az 56-os forradalmi bizottság dokumentumait gondosan alá nem író tervezők, akik megúszták a megtorlást; egy igazgató, aki önkényesen átrajzolta a beosztottak terveit a maga kedvére, de élt-halt a vállalatért… Hétköznapi történetek keverednek heroikus epizódokkal, szakmai legendák a száraz, dokumentálható tényekkel, miközben feltárul a cég belső élete és vele a magyar társadalom 20. századi gazdaság-, kultúr- és politikatörténete.

A Köztin ugyanis minden keresztülment, ami Magyarországon történt: a háború utáni újjáépítéstől a pártdiktátumokon és típusterveken át a házgyári panelig, onnan pedig a gmk-k, a posztmodernnel betörő nyugati stílus, majd a szabadsággal és a demokráciával betörő létbizonytalanság. A 60-as, 70-es években csúcsra járatott algériai, nigériai, közel-keleti exportmunkák szakmai tapasztalata mellett ott volt a kultúrpolitika döntéseit hol kiszolgáló, hol felülbíráló tervezői méltóság, illetve a tervezők leértékelése az építőipar kiszolgálóivá. De az az elszántság is, amivel a tudásukban bízó, a klasszikus modern építészet ideáit nem felejtő építészek a tömegtermelésből igyekeztek kihozni a lehetőség szerinti legjobbat. Ferkai elemzései több helyen rámutatnak egy-egy kiemelkedő műnek a nemzetközi építészeti szcénában ikonná lett épülettel való párhuzamára. Ezzel bizony azt állítja, hogy a 60-as, 70-es években, de még akár az 1950–56 között készült hazai épületek, melyeket ma tévesen, felületesen és csúnya maszatolással szocreálnak nevezünk, ugyanúgy felmutatnak időtálló értékeket, mint a korszak legjobb külföldi eredményei. Ideje újragondolni – olvassuk a sorok közt – kiradírozásukat a köztudatból és a városokból. És ideje végre meglátni a többi, kevésbé megnyugtató párhuzamot is: a budai Vár 1949–53 közötti, párt- és állami székhellyé átalakítása hátborzongatóan ismerős manapság, és a tervezők nagy állami irodákba csődítése is újra vészes aktualitást kapott.

A második kötet – immár angol és magyar nyelven – a máról szól, az 1991-ben 270, ma alig 70 dolgozóval működő építészirodáról. Rubóczki bevezetője a mai Közti néhány stúdióvezetőjét kérdezi, hogyan volt képes megmaradni a rendszerváltás pillanataiban és az azóta eltelt negyedszázadban. Ez a rövid expozíció tulajdonképpen válasz az első kötetre, mivel a cég belső erejét a korábban elért értékekben látja: a jól működő mester-tanítvány viszonyban, a szabad szakmai tapasztalatcserében, illetve abban, hogy a munkatársak a válságos helyzetekben is képesek kiállni egymásért. A kötet folytatása maga a Közti Rt. portfóliója, a fontosabb munkák részletes bemutatása, a végén indexben az összes munka rövid felsorolásával és – az első kötet mintáját követve – a tárgyalt időszak jelentősebb tervezőinek életrajzával. Nagyszabású bemutatkozás, de az első kötet gazdagsága után bizony hiányzik belőle a háttérkép, az átalakulás és a további évek társadalmi-gazdasági környezetének felrajzolása. Együtt azonban a kettő magasra teszi a lécet: itt az ideje megírni az Iparterv és a többi nagyvállalat sztoriját, a közelmúlt hazai építészetének történetét. De menjünk tovább: ideje átgondolni, hová tűnt a kultúránkból az építészet, és miért nagy baj ez nekünk!

 

Közti–Vince Kiadó, 2015, 26 000 Ft. I. kötet: 546 oldal, szerk. Ferkai András; II. kötet: 374 oldal, szerk. Rubóczki Erzsébet. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.