A Középülettervező Iroda, ismertebb nevén Közti immár legalább a harmadik nemzedék életén és életkörülményein hagyja ott a nyomát, gyakran anélkül, hogy az érintettek tudnának erről. 1949 és 1991 között ez a cég tervezte ugyanis Magyarország középületeinek túlnyomó többségét, de a legnagyobb kulturális beruházások a rendszerváltás óta is jórészt a Közti tervezőinek koncepcióit hordozzák.

Színházak, szállodák, kórházak, művelődési házak és iskolák, kollégiumok, egyetemek, a most átépülő Népstadiontól és a budai Körszállótól a tavaly többször is átadott Várbazárig vagy a Kossuth térig, a kecskeméti kórháztól az új ferihegyi várócsarnokig – a magyar élet legváltozatosabb terei ebben az irodában formálódtak.

A Közti azzal ünnepelte meg fennállásának 66. évfordulóját, hogy majdnem ezeroldalas, kétkötetes és díszdobozos könyvet készített a vállalat történetéről és jelenéről. Ferkai András és Rubóczki Erzsébet végigböngészték, átcsupálták és megszerkesztették a két korszakot: Ferkai a megalakulástól a rendszerváltásig tartó első 42 évet, Rubóczki pedig az 1991-től máig terjedő időszakot. A vállalkozásnak már a bátorsága is tiszteletet érdemel, hiszen eddig senki nem próbálta áttekinteni a magyar építészet folyamatát 1945 és 2015 között a maga teljességében. A laikus közönség, de lassan már maga a szakma sem ismeri jól ezt a korszakot, mert nincs működő építészeti múzeum, hiányoznak a nagy kiállítások, az átfogó értékelések, gazdátlan egy egész periódus építészeti öröksége, nincs intézmény, ami védené, és alig akad, aki egyáltalán figyelne rá.

Ezért is óriási munka az, amire maga a Közti adott megbízást hat évvel ezelőtt, amikor a 60. születésnapon felmerült a monográfia igénye. A történeti részt gondozó és annak jelentős részét – olvasmányos stílusban, precízen, ugyanakkor személyes hangon – meg is író Ferkait nem sürgette az idő. És most, hogy a könyvet kézbe lehet venni, látszik, hogy érdemes volt várni. Egy szakma közelmúltjának sok-sok titka néz ránk a lapokról, majdnem fél évszázad álmai és valósága, az építőművészet és az építőipar küzdelme. Fehér köpenybe bújt építészek, akik még az ötvenes években is ordibálni mertek a vállalatvezetéssel, ha az igazukért kellett kiállni; a reggel 8.30-as blokkolást rendszeresen lekéső, de szükség esetén 36 órát egyhuzamban rajzolással töltő szakelem; a szocreál stílust egy emberként bojkottáló műhelyek; az 56-os forradalmi bizottság dokumentumait gondosan alá nem író tervezők, akik megúszták a megtorlást; egy igazgató, aki önkényesen átrajzolta a beosztottak terveit a maga kedvére, de élt-halt a vállalatért… Hétköznapi történetek keverednek heroikus epizódokkal, szakmai legendák a száraz, dokumentálható tényekkel, miközben feltárul a cég belső élete és vele a magyar társadalom 20. századi gazdaság-, kultúr- és politikatörténete.

A Köztin ugyanis minden keresztülment, ami Magyarországon történt: a háború utáni újjáépítéstől a pártdiktátumokon és típusterveken át a házgyári panelig, onnan pedig a gmk-k, a posztmodernnel betörő nyugati stílus, majd a szabadsággal és a demokráciával betörő létbizonytalanság. A 60-as, 70-es években csúcsra járatott algériai, nigériai, közel-keleti exportmunkák szakmai tapasztalata mellett ott volt a kultúrpolitika döntéseit hol kiszolgáló, hol felülbíráló tervezői méltóság, illetve a tervezők leértékelése az építőipar kiszolgálóivá. De az az elszántság is, amivel a tudásukban bízó, a klasszikus modern építészet ideáit nem felejtő építészek a tömegtermelésből igyekeztek kihozni a lehetőség szerinti legjobbat. Ferkai elemzései több helyen rámutatnak egy-egy kiemelkedő műnek a nemzetközi építészeti szcénában ikonná lett épülettel való párhuzamára. Ezzel bizony azt állítja, hogy a 60-as, 70-es években, de még akár az 1950–56 között készült hazai épületek, melyeket ma tévesen, felületesen és csúnya maszatolással szocreálnak nevezünk, ugyanúgy felmutatnak időtálló értékeket, mint a korszak legjobb külföldi eredményei. Ideje újragondolni – olvassuk a sorok közt – kiradírozásukat a köztudatból és a városokból. És ideje végre meglátni a többi, kevésbé megnyugtató párhuzamot is: a budai Vár 1949–53 közötti, párt- és állami székhellyé átalakítása hátborzongatóan ismerős manapság, és a tervezők nagy állami irodákba csődítése is újra vészes aktualitást kapott.

A második kötet – immár angol és magyar nyelven – a máról szól, az 1991-ben 270, ma alig 70 dolgozóval működő építészirodáról. Rubóczki bevezetője a mai Közti néhány stúdióvezetőjét kérdezi, hogyan volt képes megmaradni a rendszerváltás pillanataiban és az azóta eltelt negyedszázadban. Ez a rövid expozíció tulajdonképpen válasz az első kötetre, mivel a cég belső erejét a korábban elért értékekben látja: a jól működő mester-tanítvány viszonyban, a szabad szakmai tapasztalatcserében, illetve abban, hogy a munkatársak a válságos helyzetekben is képesek kiállni egymásért. A kötet folytatása maga a Közti Rt. portfóliója, a fontosabb munkák részletes bemutatása, a végén indexben az összes munka rövid felsorolásával és – az első kötet mintáját követve – a tárgyalt időszak jelentősebb tervezőinek életrajzával. Nagyszabású bemutatkozás, de az első kötet gazdagsága után bizony hiányzik belőle a háttérkép, az átalakulás és a további évek társadalmi-gazdasági környezetének felrajzolása. Együtt azonban a kettő magasra teszi a lécet: itt az ideje megírni az Iparterv és a többi nagyvállalat sztoriját, a közelmúlt hazai építészetének történetét. De menjünk tovább: ideje átgondolni, hová tűnt a kultúránkból az építészet, és miért nagy baj ez nekünk!

Közti–Vince Kiadó, 2015, 26 000 Ft. I. kötet: 546 oldal, szerk. Ferkai András; II. kötet: 374 oldal, szerk. Rubóczki Erzsébet. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.