Hogy értsük, miről van szó, ugorjunk vissza negyedszázaddal korábbra. 1991-ben Hollandia a világon elsőként készített olyan dokumentumot, amely megfogalmazta az általános építészeti minőség javítását és az épített értékek védelmét szolgáló konkrét tennivalókat. Hamarosan a finnek, írek, olaszok, svédek, belgák is rájöttek, hogy az építészet és a politika által közösen kimondott álláspont – valójában egy meglehetősen gyakorlatias „to do” lista – sokat segít abban, hogy az épített környezet emberibb és fenntarthatóbb legyen. Magyarországon 2008-tól folyamatosan dolgozik valami ilyesmin egy építészethez, közigazgatáshoz, településrendezéshez, neveléshez értő csapat. 2011-ben az országos főépítész hatáskörébe került a feladat, újrakezdték, fogalmazgattak. Jól van ez így, a társadalmi egyeztetés hasznos, de hosszú folyamat, bár talán nem kellene tizenkét évig tartania. (A folyamat hazai kezdeményezőjével, Noll Tamással készült interjúnkat lásd: „Jó üzenetet kell közvetíteni”, Magyar Narancs, 2014. július 24.) Most végre megjelent, nyomtatott és elektronikus, letölthető (epiteszetpolitika.hu) formában is. Tele gyönyörű építészeti fotókkal és néhány igen rövid bekezdéssel – magyarul és angolul, hogy a nagyvilág is értse, mi a terve a politikának a hazai épített környezet minőségi javítására.
Hát semmi. Tényleg semmi. A kiadvány ugyanis, amiben világos céloknak, stratégiáknak, helyzetértékelésnek és elveknek kellene megfogalmazódnia, üres közhelyszótár, egymásra dobált fogalmak alig átgondolt halmaza.
A miniszteri bevezetőben például azt olvassuk, hogy a lényeg az: „a Magyarországról alkotott országkép esztétikai értelemben is változzon”. Vagyis nem az itt élők mindennapi környezete, hanem az ország imázsa. Kicsit lejjebb már az is előkerül, hogy az építészet segíthet abban, hogy „a magyarok jobban érezzék magukat ebben az országban”, aminek kapcsán szó kerül a panelek, a Kádár-kockák élhetőbbé tételéről. És az engedélyeztetés egyszerűsítésének szándékáról, ami december végén egy kormányrendelettel ki is verte a biztosítékot: 2016-tól 300 négyzetméternél kisebb lakóházat bárki bárhogyan építhet, annak küllemét hatóság nem bírálhatja felül. Lázár János ezután úgy fogalmaz: „Nemcsak Magyarország kormányának célja, hanem személyes elkötelezettségem is, hogy olyan építészet megszületését segítsük elő, amely aktív résztvevője a jövő formálásának, és teljesítménye nemcsak a mának, hanem a következő generációnak is szól.” Zavarban vagyok, mert hiszen az építészet, ha jó, ha rossz, aktív része a jövő formálásának, ezt nem kell miniszteri szinten feltalálni. Magyarországon van építészet, nem most fog megszületni.
De lépjünk tovább! A következő fejezet az építészet társadalmi jelentőségét a foglalkoztatással, sőt a „képzetlen vagy csekély képzettségű munkaerő tömeges foglalkoztatásával” próbálja magyarázni, s ezután tér ki egy gondolat erejéig arra, hogy „a települések és az épületegyüttesek szellemi, esztétikai, s humán értékek hordozói is”, amely fogalmazásban különösen az „is” szócska teszi boldoggá az olvasót. És csak a rá következő szövegrészben kerül elő az a mondat, aminek legelöl kellett volna szerepelnie: „Az építészet a kultúra része.” Ezt néhány hangzatos szófordulat követi az értékek és a többi védelmének szükségességéről, de néma csönd övezi a „hogyan”, a „mivel” és a „milyen eszközökkel” kérdéseit. (Egyedül egy nemzeti építészeti értékkataszter elkészítése fogalmazódik meg, amire valóban szükség van, de ennek fényében még nagyobb kérdés lesz például, miért számolták fel a hazai műemlékvédelmet.)
A következő passzusok felmondják a leckét a tervezési program mibenlétéről, az építészeti minőség ismérveiről, a pályázati rendszerről, majd néhány lazábban körvonalazott vállalással fölesküdnek a jelenlegi közbeszerzési rendszer felülvizsgálatára, és a beszállítók, kivitelezők egységes szemléletű minősítési rendszerének kidolgozására. Továbbá a középítkezések példamutatását szorgalmazzák, úgy általában. A dokumentum kitér még az átlátható jogszabályi rendszerre, a főépítészi rendszer átszervezésére – egyelőre nem tudni, milyen szabályok szerint –, a táji és kulturális értékek megőrzésére. A dokumentum néhány sorban letudja az „okos város” fogalmát, sokadszorra elismétli az egészséges környezethez való jog közhelyét és a fenntarthatóság fontosságát, egy fikarcnyit sem utalva az EU-ban kötelező energiafelhasználási elvekre és követelményekre, ahogyan a környezettudatos megoldások állami ösztönzésére sem.
A hosszabb távú jövővel foglalkozó fejezetek még furcsábbak. A környezetesztétikai nevelés alatt jelenik meg a képzett szakmunkások kinevelése és az építészek továbbképzése, ösztönzése, ami teljes fogalmi zavart jelez, de legalább szó van ezekről a fontos területekről is. Építészeti kutatásokról szólva nem kap említést a magyarországi egyetemi építészképzés mint magától értetődő kutatói bázis, de váratlanul előkerül egy közelebbről nem definiált „nemzeti fejlesztési stratégia” ezen a területen.
A dokumentum zárását kifejezetten cinikusnak tartom: itt van szó a Magyar Építészeti Múzeum szükségességéről. Arról az intézményről, ami sokáig kiállítóhelyként nem, de kutatható gyűjteményként igenis működött, és most évek óta egy nedves raktárban zárva őrizgeti a magyar építészet történetének kincset érő tervanyagát, és amelynek a Városligetbe telepítését a nyertes pályázat ellenére kihúzták a listáról. Friss sajtóértesülések szerint pedig az egész múzeum a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonába kerülhet.
Világos célok és program helyett nagy szavak, a valósággal köszönő viszonyban sem álló frázisok, szép fotók és látványos grafikai elemek töltik meg a kiadvány oldalait. Több mint egy évtizednyi társadalmi-szakmai egyeztetés zárult le ezzel. Továbbra sem tudjuk, merre megy tovább a hazai építészet – de innentől legalább már nem is kell foglalkozni vele.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
