A kötetben Simon Mariann külföldi szakfolyóiratban publikált tanulmányaiból válogatott. Négyet az 1956 utáni másfél évtized magyarországi építészetének kisebb-nagyobb, de mindenképpen példaértékű jelenségeiről, további négyet a rendszerváltás utáni húsz évről. A címbeli „újrakezdések” két nagy korszak, két súlyos ideológiai nyomás alóli kiszabadulás állapotában rajzolja fel az építészet képét. Az újonnan talált kályha, 1956 mint választóvonal helytállónak tűnik, és az idei, 60. évfordulón autentikusabb a kor ilyen oldalról való vizsgálata, mint az a habos-könnyes emlékezgetés, ami ötvenhatozás címén már javában zajlik országszerte.
Nézzük tehát, javasolja a szerző, hogyan kereste önmagát az 1956 sokkját átélt magyar társadalom, és ennek milyen jeleit mutatták fel az építészet körüli viták, ötletek, majd maguk a megszületett épületek! A jelenségek mögött zajló hatalmi egyeztetéseket a tanulmányok meglehetősen gyakorlatias módon az eredményeken keresztül figyelik, ám a helyzetelemzések egyre nagyobb köröket írnak le. Szépen kibontják, hogyan tűnt el a szocreál stíluskényszer a tervlapokról, és hogyan került vissza oda a modern építészet ideája, miközben – hogy a nyugati változattól meg lehessen különböztetni – sietve átkeresztelték korszerűnek. A Balaton fejlesztése kapcsán képbe kerülünk a népi-urbánus kettősségnek az építészetben kialakult frontvonalával, ami ma is ugyanolyan masszívan tartja magát az organikus iskola és a többi kortárs irányzat között. A korabeli sajtót áttekintve kirajzolódik a hatvanas évek lakásépítési programját megelőző vita, ami végül tökéletesen eredménytelenül, a szovjet házgyári paneltechnológia importálásával zárult. Vagy a másik vita, amelyik a Margitszigetre tervezett, szerencsés véletlenek folytán nem megépült toronyház szállodáról folyt. De mielőtt a hatalom meghozta a közgondolkodástól teljesen független döntéseket, legalább értelmes véleménycsere zajlott a szakma és az értelmiség köreiben, legalább megpróbálták körvonalazni, mire szolgál és ennek alapján milyen lehetne a korszak lakóháza, középülete, hogyan folytat párbeszédet ház és környezet, építész és városlakó, táj és település.
Ezen a ponton – bár a szerző óvakodik a kiszólásoktól, az egyértelmű aktualizálástól – éles kép rajzolódik ki a máról. Arról, hogy ma milyen elképzelések fűződnek a politika, a szakma és a nem szakma részéről az építészethez, és hogy ezek súlya fölér-e az épített környezet hatásával. Attól is feltűnőbb ez a kép, hogy a kötet második felét kitevő, az 1990 utáni hazai építészettel foglalkozó írások látványosan mellőzik a kérdést. A párhuzam megtalálása tehát az olvasón múlik. Nincs túl nehéz dolga, hiszen az alapgondolatok rendre megfogalmazódnak. Az a szellemi közélet, amelyik a korai Kádár-korszakban még a magáénak érezte a környezete kérdéseit, noha jól tudta, hogy nincs beleszólása a döntésekbe, mára éppen a fordított mintáig jutott el: egy demokratikus országban nem él a demokrácia kínálta lehetőséggel, hátat fordít a saját érdekeinek, hidegen hagyja (sok egyéb mellett) a saját vizuális környezete. 1956 után volt olyan folyóirat, amely platformot nyújtott az építészetről folytatott vitáknak, míg ma a téma tökéletes érdektelenségbe fullad.
Simon Mariann kötete a feldolgozott második korszak határát 2010-nél állapítja meg, az akkori politikai váltás építészeti következményeiről nem szól. De már előrevetíti azt a társadalmi némaságot, ami a területet pillanatnyilag is övezi, és amelynek gyökereit – a kötet első fele erre ékes bizonyíték – az 1956 utáni időkben kell keresnünk. A józan esztétikai-használati-környezeti szempontoknak a hatalom által gyakran átírt gyakorlatáról és a ritkán megfogalmazott, de Simon Mariann által joggal hangsúlyozott „perifériaérzés” generációkon átöröklött tapasztalatáról van szó. Ezektől sokkal nehezebb végleg megszabadulni, mint a soros építészeti stílusok, sőt a soros ideológiák uralmától. A véleményalkotás ilyen helyzetekben nem jog, hanem már kötelesség, amit a magyar társadalom rendre elmulaszt. Nem érdekli az épített környezet, holott minden percét meghatározza. Nem foglalkozik vele, amiből különösebb pszichológiai képzettség nélkül is kiolvashatjuk, hogy nincs jövőképe. Itt tartunk.
Terc, 2016, 240 oldal, 3900 Ft. A cikk a KÉK – Kortárs Építészeti Központ és a Narancs közti együttműködésben készült.
