Tíz év tekintélyes idő, különösen egy olyan fesztivál életében, amelynek témája nem vonz tömegeket, ráadásul a nagyközönség nem is igazán érzi magáénak, a legtöbben szemérmesen úgy gondolják, nem értenek hozzá, hát minek foglalkozzanak vele. Az Építészeti Filmnapok szervezői viszont egyszerűen fogalmaznak: ha házban laksz, ha városban, falun vagy kistelepülésen élsz, ha van körülötted fal, fölötted tető – vagy ha nincs –, igenis közöd van az építészethez.
A kritikus határt 2012-ben léptük át, akkorra érte el a városlakók száma a földlakók összlétszámának a felét. Évente egy New York méretű nagyváros lakosságával nő a népesség. A sokmilliós ázsiai és amerikai metropoliszok mellé rohamtempóban zárkóznak fel egyes afrikai nagyvárosok, míg az európai városi élet egészen új kérdéseket vet föl. Az idei filmnapok tanulsága, akárcsak az előző kilenc fesztiválé, sokfelé ágazik. A legközvetlenebb ezek között az, hogy építészet és film találkozása helyénvaló: egy városi civil mozgalom taktikája, egy építkezés története, egy szocialista lakótelep élete egy-egy igazán jó dokumentumfilmbe foglalva legalább annyira felviszi az adrenalinszintet, mint egy ütős skandináv thriller. Ugyanakkor a görög tragédiákhoz fogható, súlyos etikai dilemmák kísérnek egy sor városalakító projektet, a kényszerű kiköltöztetéseket, a jól vagy katasztrofálisan végződő befektetéseket, bontásokat és építkezéseket, elhagyott betonromok és nagyratörő tervek elő- vagy utóéletét. De tanulságként vonható le az is, hogy az építészet témájában a dokumentumfilm egyre érzékenyebb utakon jár, már nemcsak az egészen nagyot és az egészen kicsit érzékeli, hanem az átmeneteket is.
A huszonéves Silvan Hagenbrock rövidfilmjében a „Kína új virágaként” bemutatkozó etiópiai város, Addisz-Abeba napjainkban zajló átalakulását például réseken, ablakokon át látjuk, mintha leskelődnénk; mintha a város közepén kinövő, kínai beruházásban épülő gigalakótornyok a városlakók életébe úgy avatkoznának be, mint ragadozó alienek – miközben a kínai ingatlanfejlesztő merev mosollyal darálja a „dinamikus, nyugati stílusú, virágzó” jelzőket. Az amerikai David Borenstein filmje, az Álombirodalom a kínai gazdasági boomot nem felülről, nem is alulról, hanem oldalról mutatja be: főszereplője egy fiatal vidéki lány, aki „fehér majmokat”, azaz idétlen jelmezekbe bújó külföldieket bérel föl, hogy a szellemvárosok lakásait segítsék eladni, mintegy „nemzetközi projektként” hitelesíteni a realitáson messze túlszaladt ingatlanfejlesztéseket. Jana, az ügynöklány sok ezer panorámás luxuslakás eladását reklámozza ezekkel a külföldiekkel, miközben az „otthon” számára egy sarok a számítógépe mellett, és keresetét arra tartogatja, hogy a szüleinek egy kis házat vehessen.
Csonking, Berlin, Bukarest vagy New York építkezései és bontásai emberek tízezreinek változtatják meg az életét, ahogy tízezrek dolgoznak ugyanezeken az építkezéseken és bontásokon. Az építőiparban dolgozók életének az idei fesztivál önálló szekciót szentelt, ebben mutatták be a francia Fanny Tondre lírai szépségű fekete-fehér filmjét (Amit mi építettünk), illetve a szír származású Ziad Kaltum filmjét a Libanonban munkát vállaló szír építőmunkásokról (A cement íze), akik az épülő toronyházak alatti kuckókban élnek, innen figyelik az otthonuk lebombázásáról szóló híradásokat.
Az idei fesztivál sem maradt sztárépítészek nélkül. A holland Rem Koolhaasról a saját fia, a dán Bjarke Ingelsről pedig – akit 2016-ban a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé sorolt – Kaspar Astrup Schröder forgatott mozit. Különlegességekben, sőt abszurditásokban sem volt hiány; négyzetméterenként 5 dollárból felépülő ecuadori iskolák, egy magára hagyott novgorodi óriás-színház vagy a hatvanas évek urbanisztikai sztárfigurája, a városi civil mozgalmakat elindító Jane Jacobs csatái, valamint az aktivistából Barcelona első női polgármesterévé lett Ada Colau története mind filmre való témáknak bizonyultak. És persze erős példáknak is az itthon folyó lakhatási küzdelmek, a közparkok beépítése vagy az árteret védő civil mozgalmak számára. Az egyetlen kérdés már csak az, hogy a jobbnál jobb példák mellől miért hiányoznak a magyar filmek, a három teljes napot kitöltő programban miért csak a Szabihíd projektje és a Lechner Tudásközpont archívumából előrángatott néhány rövidfilm jelentette a hazai mezőnyt. A téma nem hiányzik, a filmek vajon hol vannak?
Toldi Mozi, március 8–11.
