Mert kimondatlanul, ám a szakmán belülről jól érzékelhetően, az építészet hosszú évek óta a kultúra peremén vesztegel. Négyévente egy-egy látványos presztízsberuházás kapcsán hirtelen előkerül, éppen csak annyira, hogy az átadóünnepségeken még ott feszít a tervező, de az épület falán csinnadrattával elhelyezett aranyozott táblákra már ritkán fér fel a neve. Még a beruházásokkal kapcsolatos hírekből is kimarad. Névtelen építészeti alkotások garmadája áll az országban, ezek alapvetően meghatározzák a környezetünket, de nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk hozzájuk. Még a fényes múltú építészeti örökséget is hol csönd, hol botrány övezi. A magyar építészettörténet évek óta nedves raktárban ázó múzeumi gyűjteményének szelleme időről időre kicsap, és bosszút áll a hálátlan utókoron, amely nemcsak az építészettel való foglalkozást tartja fölöslegesnek, de egyáltalán nem képes megfelelő vizuális nevelést biztosítani az – amúgy nyakig a képkorszakban élő – X, Y és Z generációknak. Így ezek, az alapok híján, folyamatos értetlenséggel szemlélik a környezetet, nem értik sem a jelent, sem a múltat, miközben formálják a jövőt. A hagyományos tömegkommunikációs csatornákon gyakorlatilag ismeretlen fogalom a kortárs építészet, sem dokumentumfilmek, sem az építészetet bármilyen módon a laikus közönség közelébe vivő próbálkozások nincsenek – miközben egy építész tevékenysége legalább olyan fontos szerepet tölt be a mindennapokra gyakorolt hatásával, mint egy orvosé. A kultúrpolitika sem ad segítséget: a sokévnyi lassú előkészítő munka után tavaly elkészült Nemzeti Építészetpolitika programja egy tízperces szünetben összedobott házi feladat kiglancolt változatára emlékeztet.
Az építészet világnapja, amit a szakma nemzetközi szervezete, az UIA minden év október elején világszerte megünnepel, nálunk legföljebb az Építészek Háza udvarának csendjét zavarja fel. Az építészet hónapja már névben is alig létezik. Az egész terület mintha süketszobában vesztegelne. A most átadott két díj kifejezetten a nagyközönség figyelmét igyekszik felkelteni; mint Münchhausen, az építészeti szakma is saját hajánál fogva próbálja kihúzni magát a körülötte kialakult közömbösségből.
Budapest Építészeti Nívódíját 1995-ben a főváros alapította, 2009-ig évente egyszer, az építészet világnapján ezzel méltányolta a megelőző két évben elkészült budapesti épületek legkiválóbbjait. 2010-től forráshiányra hivatkozva nem adták ki. 2015-ben a Budapesti Építész Kamara újraélesztette, immár a saját büdzséjébe nyúlva – és örökbefogadóként saját nevére véve mint a Budapesti Építész Kamara Nívódíja –, hogy legalább Budapest vonatkozásában megpróbálja a köztudatba vinni: igenis létezik hazai kortárs építészet, létezik igényes környezetkultúra. Az újraalapító kicsit másként viszonyult a kitüntetéshez, mint elődje, nem csupán az építészeti minőségre figyelt, hanem a használhatóságra is. Egy-egy sikeresen működő beruházásnál nemcsak a jó építészt ünnepelte, hanem a jó megbízót is, annyira, hogy a díjátadón is megszólaltatta őket. A kamara próbálta bevonni a Fővárosi Önkormányzatot a díj komolyabb támogatásába, míg végre az idén sikerült. Igaz, a szigorúan szakmai zsűri alaposan megváltozott, elnöke a humán főpolgármester-helyettes, Szalay-Bobrovniczky Alexandra lett, és a kitüntetés hivatalos nevéből kimaradt a kamara – úgyhogy a felületes olvasó akár azt is gondolhatja, hogy a főváros ismét felvállalta az építészek kitüntetését, hiszen most a 2009-ben elhagyott díj neve áll az idei eredményeket hirdető kiadványon –, de változatlanul a szakma díja maradt. Az idén két épület kapott nívódíjat: az Andrássy úti Hotel Moment (tervezője Nagy Csaba) és a XVIII. kerületi Kossuth tér rehabilitációja (tervezője Sajtos Gábor) – utóbbi díjazása egyértelműen azt a szándékot jelzi, hogy a látványos beruházások mellett a kisebb gesztusok, a poétikus téralakítás, a helyi közösségi létesítmények is megérdemlik a figyelmet. A díjazottak mellett további három épület kiemelt dicséretet kapott. Bölcs döntés volt ezek között méltatni a két „nagyágyút”, a CEU belvárosi épületrekonstrukcióját (tervezői: Sheila O’Donnell, John Tuomey, Mark Grehan és Hidasnémeti Máté) és a passzívházként megoldott angyalföldi Meséskert óvodát (építészei: Nagy Csaba, Pólus Károly, Pásztor Ádám, Tőrös Ágnes és Várhidi Bence), mivel különleges építészeti kvalitásai miatt mindkettő izgalmasabb, mint a nívódíjat nyert épületek, ráadásul már eddig is kellő – legalább szakmai – figyelem irányult rájuk.
A harmadik oklevelet egy XI. kerületi, Makrai Sándor tervezte családi ház kapta, a mezőnyben szereplő három lakóház egyike, hogy ez a műfaj se szoruljon háttérbe. Ezzel a gesztussal is bátorítja a kiíró a következő év pályázóit, határozottabban, mint az idén, amikor – szemben a 2015-ös majdnem 50 és a tavalyi 19 pályaművel – csak 17 épület indult a megmérettetésen.
Nem országimázselem
Hasonlóan münchhauseni vállalkozás a Média Építészeti Díja. 2005-ben Vargha Mihály és Pásztor Erika Katalina, az Építészfórum.hu online napilap útnak indítói találták ki ezt az egészen egyedülálló projektet, ami néhány tucat építész belügyéből hamar Budapest-, sőt Európa-szerte ismert esemény lett. Különlegességét az adja, hogy a zsűriben nem építészek, hanem a média képviselői vesznek részt, és hangsúlyos elem a folyamatban az online közönségszavazás, vagyis ebben a díjban – végre először – nem a szakmabeliek vagy a politikusok döntenek az építészetről, hanem azok, akik a médián keresztül közvetítik az építészet értékeit a nagyközönség felé.
A díj egyik alapítója, Pásztor Erika Katalina 2016-ban így foglalta össze a Média Építészeti Díjának lényegét: „Ez a díj nem minősít, hanem tükröt tart elénk, tervezők elé, amelyben nemcsak egymást látjuk, hanem azt is, hogy kicsi és zárt szakmai berkeinken túl mit gondolnak a munkánkról a kultúra többnyire nem reflektorfényben élő, de a háttérben igencsak meghatározó közvetítői. Szerkesztők, rovatvezetők és újságírók figyelme sok százezer másik ember figyelmét tereli és befolyásolja, s ha ezt a díjazást nem is nézik annyian, mint egy focimeccset, évről évre fontosabbá válik, és egyre több érdeklődés kíséri.” Az idén már nélküle zajlott az esemény: két héttel korábban, hosszú betegség után elhunyt. A díjkiosztó így megemlékezés is lett, és vitte tovább az ötletgazda szándékát; ha nem is vetekedhetett egy focimeccs népszerűségével, de legalább egy ideig foglalkozott a sajtó a témával. Kénytelen volt, mivel a zsűriben ott ültek az Index, a HVG, a Hír Tv, a Mandiner, a Forbes, a Bartók rádió, a Karc FM, a Heti Válasz és a Trend FM ismert újságírói.
A médiazsűri Őrfi József olcsó anyagokból készült, hagyományos formákat és kortárs elemeket kombináló piliscsabai családi házára voksolt – ez a ház nyerte az Index különdíját is –, a benyújtott tervek közül a zsűri is, a közönség is Takáts Gyula finnországi skanzenépületének tervét választotta, és különdíjat kapott a Nagy Csaba és Pólus Károly megfogalmazásában újjászületett Palatinus strand. A közönség által legjobbnak tartott épület Pozsár Péter és Vas Norbert algyői családi háza lett.
Összességében mégiscsak van ok a derűlátásra. Ez a két kezdeményezés önmagában nem elég ahhoz, hogy a közgondolkodásban újrapozicionálja a kortárs építészet jelentőségét, de legalább sikerült közvetlenül a „fogyasztókat” megcélozniuk, rámutatva, hogy az építészet jóval több, mint a politika által kisajátítható országimázselem.
