Rádai Andrea

Lécekből, husángokból, láncokból álló függöny zárja körbe a színpadot. Mindegyik szálat megkülönbözteti valami – hosszúság, vastagság, szín, göcsört –, minden darab egyedi, mégis az egyformaság és az áthatolhatatlanság az uralkodó.

Zsámbéki Gábor rendezése a tárgyilagos vizsgálat kedvező feltételeit teremti meg, a sok-sok apró részlet szinte laboratóriumi körülményeket idéz, s az egy esetre szűkített világ körbejárhatóságát, a percepció kiélesedését segíti elő. Spiró drámája, a Széljegy is ilyen, a történet szikár egyszerűséggel koncentrál az átverés esetére.

Vannak olyan előadások, amelyek után (még) jobban lehet szeretni a színészeket. Ezt a hatást nem annyira a drámán alapuló színház, hanem inkább az olyan előadások érik el, amelyek a színészetre mint mesterségre és a színészekre mint a tökéletlenséget és a kudarc lehetőségét is magukban hordozó személyiségekre reflektálnak.

Emlékszem, mennyire bosszantott a Katona József Színház egy régi előadásában, a Cigányokban az a rész, amikor a pesti újságírónő bemegy a falusi kocsmába, és frissen facsart narancslevet kér: több tudatosságot feltételeztem volna valakiről, akit foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

Le kell szögeznem az elején, hogy nem szeretem a Bogyó és Babócát: megfeleléskényszer és fád unalom sugárzik a történetekből, és a számos kaland ellenére sivárnak, kiszámíthatónak és humortalannak tűnik az apró lények élete. A rajzfilm szörnyen kétdimenziós és statikus, sokszor a szereplők rugózása a legmozgalmasabb effekt, és a felülről figyelő, mosolygó vagy szomorú arcot vágó napocskától kiráz a hideg.

Van az a vicc, amiben a vonat levágja Nyuszika egyik kezét. Aztán levágja a másikat is, majd mindkét lábát.

Nem tehetek róla, nekem akkor dagad honosh büszkeségtől a keblem, amikor ilyenfajta színházat látok. Még valamiféle ünnepélyes érzés is elfog – pedig közben szanaszét röhögöm magam, hiszen mégiscsak egy oltári nagy marháskodás A Krakken művelet –, de szinte meghat ez a gazdagság: az emberi hülyeség, a másodpercenként adagolt gegek, az (inter)kulturális utalások tobzódása. Szédítő és abszurd örömszínház ez, és – bár biztos vagyok benne, hogy máshol is értenék – magyar is: a miénk.

Kerekasztal Színházi Nevelési Központ – az első huszonöt év

Világvárosokban szoktak ilyen trendi előadásokat csinálni kultikus, svéd vámpírregénnyel és -filmmel. A Hukklét és a Taxidermiát jegyző Pálfi György először rendez színházban.

Mostanában nem múlik el színházi évad a slow jegyében született előadás nélkül. Az előzőben ilyen volt például a csaknem ötórás József és testvérei az Örkény Színházban: az egymásba fonódó, köröket leíró történetek megszüntették az időérzékünket.