Színház

Több a soknál

Tóth Krisztina: Pokémon go

Színház

Van az a vicc, amiben a vonat levágja Nyuszika egyik kezét. Aztán levágja a másikat is, majd mindkét lábát.

Kicsit ilyen a Rózsavölgyi Szalon Pokémon go című előadásában ábrázolt, számos tragédiától sújtott család is, csak itt nincs poén a végén. Adott: egy mérgező típusú, önző, gyűlölködő nagymama, egy vidéki panelben fulladozó házaspár (Feri és Adri), lesújt: a sunyi, csaló, szexuális erőszakot is elkövető szomszéd (Józsi), a rák, a fiúgyermek (Gabika) öngyilkossága és egy válás. Azon a ponton, amikor a gyermekkorában bántalmazott Dorka, Gabika barátnője, bejelenti, hogy terhes lett az erőszaktevőtől, és hozzáteszi, hogy két gyermek fogant meg, majdnem elheherészi magát a közönség, de aztán illedelmesen visszabillen a temetésen részt vevő távoli rokon pozíciójába. (A másik vicc az, hogy az a Rózsavölgyi Szalon, ahol egy olyan drámát mutatnak be, amiben egy kedves, naiv, fiatal lányt szexuálisan bántalmaznak, nemrég bejelentette, hogy a következő évadban rendezni fog náluk Marton László. Távol álljon tőlem, hogy egyenlőségjelet tegyek a szexuális erőszak és Marton tettei között, de mégiscsak bizarr helyzet, amitől feláll a hátamon a szőr.)

Sokat gondolkodtam azon, hogy a Csizmadia Tibor rendezte előadás talán erre a heherészésre lett kitalálva, hiszen hasonló szellemben, egész ígéretesen indul: az első jelenetekben az a feladat, hogy a dédi elásott urnáját kell megtalálni a nagyi házának a kertjében. Ez a szituáció egyrészt szépen megmutatja a családtagok közötti viszonyokat, ráadásul vicces is, azonban ennek a fajta könnyedségnek később már nincs nyoma. Egyre komorabb-nyomorabb minden, a történet alapján leginkább még karmikusnak tűnik a tragédiasorozat, de az előadás erre nem erősít rá semmiféle stilizációval vagy reflexióval.

Pedig amúgy nagyon jól hangzik, hogy a Rózsavölgyi felkér egy kortárs, költészetben és prózában elismert, népszerű írót, hogy írjon egy drámát, és meggyőződésem, hogy a gesztusnak hosszú távon akár még jelentős hozadéka is lehet. Ráadásul Tóth Krisztina nem az a francia csokoládétortával gurigázó típus, így kissé rá is nehezedik a polgári szalonra a magyar valóság: mintha a szerző Akvárium című regényének reménytelen, távlatok nélküli, áporodott levegője áradna szét. A szegénység is ugyanaz, csak már nem gangos bérházas, hanem nyolcadik emeleti panellakásos, az meg akár társadalomkritikának is felfogható, hogy Adri a foglalkozása szerint tanár. Érdekes, hogy a zártság, a továbblépésre való képtelenség a legnyomasztóbb módon a helyszíneket jelző, a háttérbe vetített képekben van benne, amelyek az előadás idejéhez képest egyébként anakronisztikusnak tűnnek (díszlet: Enyv­vári Péter).

Ám a Pokémon góba egy családregényre is elegendő tragédia, fordulat van belezsúfolva. S míg egy Tóth Krisztina-novellában már abban benne van egy egész sors, ahogy egy nő elmos egy kávéscsészét, vagy ahogy egy szereplő ül a gangon és rádiót hallgat, itt túl sok minden van kimondva, rosszabb esetben eljátszva – és persze hogy nem lehet minden szálat egyforma részletességgel, hitelességgel kibontani. És rendezői invenció sincs az előadásban, ami ezzel a helyzettel kezdene valamit. A cím és a színlap ráadásul valami nagyon a mai korra reflektálót ígér, valami olyat, ami beránthat saját magunk telefonnyomkodó másikranemfigyelésébe, de ez a kapocs egyáltalán nincs meg. Feri Pokémon gózás helyett akár dobozokat is vághatna és hajtogathatna, s bár a kiterjesztett valóságot simán lehetne szemléltetni, a közönség csak a játék leírását kapja a kávéházi asztalokra kiszórt, fénymásolt papíron.

Ferit Debreczeny Csaba játssza, érzékeltetve az érzelmi restséget, a máshollevést, de azt kevéssé értjük, miért akar mindenáron menekülni a felesége, Adri mellől, akinek nőies lágysággal elegy asszonyi szilárdságát ragadja meg Bozó Andrea. A nagymama bogaras érzéketlensége szépen megjelenik Tímár Éva alakításában, de ezt a karaktert nem nyomja múltjának a súlya (pedig meg is tudunk róla egyet s mást). Sztarenki Pál mindent megtesz azért, hogy Józsi szomszéd tenyérbemászóan irritáló és gyanús legyen, épp ezért érthetetlen, miért dől be neki ilyen könnyen a súlyos dolgokat cipelő, de az élethez reménnyel és örömtelien forduló fiatal lány, Dorka, akit Ladányi Júlia e. h. alakít meggyőző erővel. Az ő történetéhez képest még inkább kidolgozatlannak tűnik Gabika öngyilkossága és az ahhoz vezető út, és ez nem az őt játszó Hunyadi Mátén (e. h.) múlik.

A végén a magára hagyott, nagy pocakos Dorka és a kemoterápiában megkopaszodott Adri marad együtt. Két ember – akik mindent elvesztettek, és akiknek semmi közük egymáshoz – egymásba kapaszkodik. Ebből a tömény, komplementer reménytelenségből mégis felsejlik valami reményteljes – még azt is el tudom képzelni, hogy az alkotók ezért a képért írták és rendezték meg ezt az előadást. Ha másért nem is.

Rózsavölgyi Szalon, február 21.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.