Khell Zsolt díszlete csodálatosan leképezi a tömegpszichózis struktúráját és működését – hiszen a tömeg az egyik főszereplő Mohácsi János rendezésében, a Závada Pál regényéből készült Egy piaci napban. Az a tömeg, mely közvetlenül a második világháború után számos zsidóellenes pogromot követett el szerte az országban. Megdöbbentő ezekkel a tettekkel szembesülni, pedig nyilván nem érhetett véget egy csapásra a hivatalos erők által is szított, sulykolt és ezáltal beidegződött gyűlölet. A táborokból hazatérőket is inkább „zavaró tényezőknek” tekintették a helyiek, akik már rég felosztották maguk között a zsidók hátrahagyott vagyonát. (Egyébként ezekben a „hazatérési” jelenetekben Mohácsiék különösen erősek, lásd még a régi nemzetis Egyszer élünk...-et, mely oly kifejezően jelenítette meg a Gulagról visszatérők árnyszerűségét, emlékké felejtettségét.)
Kunmadarason (a regényben és az előadásban Kunvadas) 1946-ban a háborús bűnökkel vádolt tanító védelmére összegyűlt tömeg indította be azokat az antiszemita indulatokat, melyek végül három halálos áldozathoz és rengeteg sebesülthöz vezettek. Závada regénye a tanító feleségének szemszögéből láttatja ezeket az eseményeket, az elbeszélésmód szándékosan megnehezíti a megértést, az okok és következmények szétszálazását, a résztvevők szerepének feltárását. A Radnóti előadása is fenntartja ezt a zavart, anélkül, hogy zavaró lenne: egyszerre uralkodik benne a káosz és a rend. A kicsiny színpadon végig jelen van a tizennégy színész, akik, ha nincsenek jelenetben, a verésre is alkalmas függönyléceket ütögetve, különböző hangokat kiadva egészítik ki a Mohácsi-előadásokból szinte elmaradhatatlan Kovács Mártont és együttesét. Kifinomult zajzene jön létre így: részvétlenül tompa hangok és ritmusok. A színészek több szerepet is játszanak, mindenkinek jut áldozatból és gyilkosból is. A tömeggé olvadt arcokból kiélesedik egy-egy szólam: bizonyos karakterek ugyanazt mondják minden helyzetben, pl. „én ott sem voltam”, vagy hogy „erre rá fogunk baszni”.
A regényben – és ezt az előadás is kidomborítja – az a legmegdöbbentőbb, hogy a szereplők mennyire bele vannak ragadva az antiszemita beszédmódba, hogy mire megváltozott a hivatali erők retorikája, mennyire nem maradtak másfajta szavak. Az pedig egészen a máig ível, hogy az emberek mennyire ellenőrizetlenül, a tényekkel mit sem törődve osztanak meg egymással álhíreket. Kunmadarason/vadason például egyebek mellett az hergelte fel a tömeg dühét, hogy elterjedt: eltűnt két gyerek – az előadásban senkit sem érdekel, hogy tényleg eltűntek-e, vagy hogy egyáltalán kik azok –, rögtön előkerül a vérvád.
A szereplők kopott hokedliken, padokon ülnek, ezeket a bútorokat mozgatva rendeződnek alakzatokba, de az egyik lóca például ajtóként is szolgál. Ez az eszköztelenség a falusi színjátszást is megidézi, már csak azért is, mert van ebben a kis színpadra zsúfolódott tömegben, a színpadkép egészében valami bezártságérzet, ugyanakkor akolmeleg. A minden ízében társulatként funkcionáló, egymásra figyelő, pontosan dolgozó színészeknek biztosan részük van ebben a meghittségben, de nyilván a felidézés, az emlékezés pátosz nélküli komolyságának és megtisztító erejének is.
Az előadásban ugyanis a tanítónő (Radnay Csilla) és férje legfőbb ellenlábasának felesége, Irén (Martinovics Dorina) beszélgetése eleveníti fel – és meg – a történteket. Pont, pont, pontra végződő mondataik indítják el a jeleneteket, melyeknek aztán maguk is nézői vagy szereplői lesznek. A két nő egyéni sorsa erőteljesebben jelenik meg, a szereplők közötti viszonyrendszerek élesebben láthatók a színpadi változatban, mint a regény epikusabb történetszövésében. A történelembe be-bekapcsolódó férjekkel való kapcsolat is jóval árnyaltabb, ezáltal az előadás sokkal inkább adja egyfajta női olvasatát az eseményeknek. Megrendítő pillanatokat eredményez ez a furcsa, egyáltalán nem egyértelmű barátság, a női sorsközösség, például amikor szabadkozva, a lényeget nem kimondva adják tudtára egymásnak, hogy férjeik parancsa miatt soha többé nem fogják látni egymást.
Az Egy piaci nap témájában, hangulatában, bizonyos színpadi eszközeiben – és már csak Radnay és Martinovics jelenléte miatt is – erősen emlékeztet az Egyszer élünk…-re. Ugyanakkor nem annyira szerteágazó és epikus: például – egy Mohácsi-előadáshoz képest – szinte mértéktartó hosszúságú, 2 óra 25 perc (igaz, szünet nélkül), de végig nagyon feszes tempójú, koncentrált. A szövegben szinte alig vannak díszítések, szóviccek vagy utalások, főleg nem aktuálpolitikaiak. Ahogy a rendező Miskolcon színre vitt, szintén nagyon finoman kimunkált Kabaréjában, úgy itt is az áthallásokba, a retorikai fordulatok ismerősségébe, a fejünkben felállított párhuzamokba borzongunk bele. És a valóság, az élet ijesztő mennyiségben hívja elő ezeket.
Radnóti Színház, május 13.
