Nem először teszem fel magamnak a kérdést, hogy az állítólag 15 másodperces YouTube-videókhoz szokott, Y generációs Fekete Ádám hogy tud ilyen küzdelmesen lassú darabokat írni és rendezni. De amúgy nagyon jól jár, aki rá tud ülni erre a lassított hullámvasútra, aki tud menni ezzel a hosszú csöndekből és a komikumig közhelyes tőmondatokból álló ritmussal. A fiatal szerző először rendezte meg saját darabját a Stúdió K-ban, és a párosítás kifejezetten jó ötletnek tűnik. Az eredmény pedig a valamire való képtelenséget színházi nyelvvé alakító Hólyagcirkusz-előadások reminiszcenciáit idézi fel bennem.
A darab képlete a szerző korábbi darabjához, a Csoportkép oroszlán nélkülhöz hasonló: az innen-onnan összeverődött emberek között nincsenek valódi kapcsolatok: egy szerelmespár, akik között már nem működik semmi, a kocsmárosné, akinek nincsenek vendégei, az énekes, aki tizenkét éve nem adott ki lemezt, a fiú, aki csak azért maradt ott valahol, mert máshonnan meg eljött, egy másik fiú, aki tizenkét éve kómában van, egy lány, aki csak lébecol, és egy anya, aki nem ismeri meg a fiát. Semmibe meredő, űrben lebegő alakok: a létbe vetettség egzisztencialista burleszkje ez, amit harsányan ki lehet kacagni, és ami máskor szorongással tölt el. És bár olykor szinte kínszenvedést okoz a vontatottság, és a saját nevükön szereplő színészek nem mindegyike érzékelteti elég kifinomult eszközökkel az abszurditást, ezzel együtt is tudnak eget rengetően olyanok lenni a színpadi alakok, mint mi magunk: bizonytalanok, vakon tapogatózók, bénák, akik vágyódnak a gyermekkor egysége után, még akkor is, ha rémálomként élték meg. Fekete Ádám: acquired taste, de megéri.
Stúdió K Színház, január 27.
