Színház

Test és hang

TÁP Színház–Szerb Antal: Utas és holdvilág
szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/3. (01. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mostanában nem múlik el színházi évad a slow jegyében született előadás nélkül. Az előzőben ilyen volt például a csaknem ötórás József és testvérei az Örkény Színházban: az egymásba fonódó, köröket leíró történetek megszüntették az időérzékünket.

A Stúdió K Peer Gyntje – féléjszakányi bolyongás a kőbányai pincerendszerben – fizikai tapasztalattá tette az útkeresést, a meg nem nyugvás állandóságát. Külföldi példákkal is lehetne folytatni a sort, például Peter Brook több mint harminc éve bemutatott, közel kilencórás, kültéri helyszíneken játszott Mahabharatájával, de létezik huszonnégy órás előadás is: a Mount Olympus Jan Fabre rendezésében. Az embert pró­báló hosszúság persze nem önmagáért való.

A slow színházban elegendő idő van arra, hogy a néző felvegye az előadás ritmusát, azaz lelassuljon hozzá, hogy kényelmesen elfészkelődjön a közegében: hogy benne éljen a színházban. Egy ilyen alkalom sokkal tudatosabb kultúrafogyasztást tesz lehetővé: nem lehet lezavarni egy vacsora és egy sörözés között, készülni kell rá, még akár elemózsiával is. Egy ilyen alkalom igazi ünnep.

Kétségtelen, hogy ebből a szempontból az idei évad slágere a TÁP Színház Utas és holdvilág című előadása, Vajdai Vilmos rendezése lesz. (Főleg, ha tudják még elégszer játszani. Igény volna rá, pénz kevésbé, de lehet támogatni a társulat közösségi finanszírozásra alapuló kampányát.) A Szerb Antal kultregényéből készült öt és fél órás szeánszot nem rántja görcsbe az újraértelmezés kényszere, az előadás – a rajongók örömére – egyszerűen hagyja működni a szöveget. Ugyanakkor megtartja az egészséges távolságot; néha az az érzésem, mintha egyenesen a könyv minden szavát véresen komolyan vevő, kamaszkori önmagamra reflektálna némi öniróniával. A TÁP lényegében idézőjelek közé rakja az Utas és holdvilágot.

A kiindulópont Vajdai 2002-es, a regényből készült rádiójátéka, mely már ebben a formájában is kissé rendhagyó volt a különleges hangeffekt-konstrukcióknak köszönhetően. Az olykor szkreccseléssel is felturbózott sóhajtásoknak, lélegzetvételeknek, sikkantásoknak és hümmögéseknek például fontos szerepe van: jól kiegészítik azt, amit a karakterek belső működéséről tudhatunk. Az előadás szereplői ennek a rádiójátéknak a szövegét tátogják el a Trafó színpadán. A módszer nem teljesen új, Vajdai már használta a 2007-es, szintén sikeres Keresőkben – akkoriban teljesen lenyűgözött az előadás frissessége és vizualitása, viszont az alapszöveg nem volt ennyire jó.

Az Utas és holdvilágban még csak véletlenül sem a hangokhoz tartozó színészek szerepelnek, így a regény minden karakterének van hangja és teste is. A főszereplő Mihályt például Bodó Viktor szólaltja meg, és Laboda Kornél tátog. Erzsinek Ónodi Eszter a hangja, és Törőcsik Franciska a teste. Ez a kettősség is hozzáad a regénytől való távolságot megteremtő reflexióhoz: a 2002-es rádiójátékot hallgatva szinte azt érezhetjük, máris letűnt egy korszak, ezek a többségében jól ismert nevek soha nem fognak már így, együtt szerepelni, hiszen mióta meghalt Halász Péter is… Ez is felerősíti a regény alaphangulatát: a nosztalgiát és az idő múlása miatt érzett keserűséget is.

A színészi játékból egyértelműen hiányzik az igyekezet, hogy elhitesse velünk a test és a hang egységét: a test inkább leválik a hangról. A szereplőket néha mintha dróton rángatnák, máskor annyira karikatúraszerű a mozgásuk, hogy kétdimenziós rajzfilmfiguráknak tűnnek – ehhez a hatáshoz hozzájárulnak Nagy Fruzsina ordítóan múlt század eleji jelmezei is. Törőcsik Franciska macskaszerű Erzsije, Hegymegi Máté gumiszerűen simulékony Szepetnekije különösen kiemelkedik, de emlékezetes Egger Géza Waldheim Rudiként, Háda Fruzsina Sáriként és Kálid Artúr Perzsaként. Az elbeszélőt pedig három színész testesíti meg: Csányi Dávid, Göndör László és Váradi Gábor némafilmes tekintetekkel, arckifejezésekkel „kommentálják” a történteket, miközben egyikük „beszél”.

A rendkívül gazdag – de gazdaságosan adagolt –, szépen kidolgozott, fantáziadús képek, kollázsok és atmoszférateremtő filmrészletek újabb finom réteget képeznek, mely réteg a regény megírása óta eltelt időnek és az ironikus szemléletnek köszönhetően rakódhat rá a könyv értelmezésére. A Millicentet ábrázoló, régi hollywoodi filmes nőalakokat szemlélve döbbenek rá, milyen iszonyú mennyiségű munka rejlik ebben a produkcióban – és természetesen itt nem csak az előadás vizuális világára gondolok.

És a legvégére is jut grandiózus gesztus. (Spoiler következik!) A regény utolsó, emlékezetes mondatait a színpadra besétáló Gálffi László maga mondja el. Természetes hangon, kihangosítás nélkül, mégis olyan hatása van, mintha egy rövid időre kidugulna a fülünk. Mint mindig, amikor egy műalkotáson keresztül egy pillanatig érteni véljük a világot.

Trafó, november 19.

szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/3. (01. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...