A helyszín a most még romos Zsilip, mely hamarosan zsinagógaként és zsidó kulturális központként fog újjászületni. Igen, egy világvárosban a színház már nemcsak vörös bársonyszék, szünetben elmajszolt minyon, ruhatáros néni kezébe nyomott százas, hanem lecsorgó vérre emlékeztető, vörös festék a színészek nevével összegraffitizett falakon, építkezési törmelék szaga, farostlemezekből ácsolt, éppen csak kifűtött nézőtér is. Csak hát a körítésen, az élménycsomagként is felfogható hangulatfokozó elemeken túl nem találtam semmit. Persze az is lehet, hogy itt a stílus maga a mű.
Mindezzel együtt nagyszabású kezdés az Engedj be! a TRIP részéről, amelyet az Átriumot elhagyó Magács László alapított és helyspecifikus előadásokra szakosodott. (Efféle színházi vállalkozás sem árt egy világvárosnak.) Van egy állandó bázisuk, a TRIP hajó – a volt Kassa tengerjáró – a Szilágyi Dezső térnél, ahol főleg koncerteket és gyerekelőadásokat lehet megnézni. Ha lemegy a vámpíros széria, a tervek szerint régi, átriumos előadásokat fognak újrajátszani izgalmas, új helyszíneken: A Kihallgatást rendőrségen, a Dada Cabaret-t pedig az üresen álló volt Otthon Áruházban. Az iskolai erőszakról is lesz előadás egy iskolában.
Az Újpesti rakparton, a Palatinus házak udvarán található Zsilip pedig tényleg stílusos hely egy vámpíros előadásnak. Itt volt régen a pártétkezde, ami megmozgatja a konteókban hívők fantáziáját is, akik a volt ÁVH-s székházat is érintő alagútrendszert álmodnak az épület alá. A szereplők fóliával letakart törmelékhalmokon bukdácsolnak, egy betonkeverőből lámpa világít, az aulát körülvevő galériák, töredezett lépcsők változatosabbá teszik a teret, és kapóra jön a csörlő is, amivel az ember a lábánál fogva fellógathatja embertársát, hogy lecsapolja annak vérét. A zene gyári hangeffekteket tartalmaz és nagyon hangos. Az előadás tehát jól kihasználja ezt a sivár senkiföldjét, a letűnt világ romkellékeit, a hely szellemét már kevésbé.
Pedig arra tippeltem volna, hogy ki fogja használni, hiszen a regény szépen bele van ágyazva a nyolcvanas éveknek abba a világába, amit 2004-ből lehetett látni, ekkor íródott ugyanis a könyv. Dübörög benne a hidegháború és a Kiss Alive! című koncertfelvétele (sétálómagnóból), szovjet tengeralattjárók borzolják az idegeket svéd felségvizeken és alkeszek, szipusok, testi-lelki szegények kallódnak Stockholm külvárosában. Pálfi előadása azonban hangsúlyosan a mában játszódik egy osztály nélküli társadalomban, mi másért cserélte volna le a telefont Skype-ra és a Rubik-kockát a csak néhány éve kiadott Dark Souls nevű videojátékra, bár, gondolom, itt a zombik is közrejátszhattak. (Megjegyzem, az alkotók Jack Thorne színházi adaptációját használták, nem lehet eldönteni, hogy a regénytől eltérő mozzanatok honnan származnak, némi nyomozás után annyi kiderült, hogy az alkotók bátran belenyúltak a szövegbe.)
A TRIP előadása tehát minden szempontból elemeli a történetet, sőt kifejezetten stilizál, miként a rikító, kissé futurisztikus jelmezek is, amelyek csont nélkül beleillenének egy tinihorror tematikájú revübe. Ezt a szürreális, mesejátékos vonalat erősíti a bicikliző óriásmajomnak öltözött cukorkaárus alakja is, tényleg jól néz ki, csak épp a szerepe tűnik tisztázatlannak az előadásban. Pálfit mintha az általános érvényű érdekelné ebben a történetben, a szeretethiány, a kapcsolatok elsivárosodása, viszont akkor a színészeknek kellene megtölteni az üresen hagyott tereket, ők viszont – akár egyéb segítség hiányában, akár rendezői útmutatásra – karikatúrákat játszanak. Pedig majdnem jól látszik a párhuzam a pedofil Hakan és Oskar szeretetéhes anyja között is, de csak jóval az előadás után rakom össze, hogy a két felnőtt ugyanabban a házban, ugyanazon az éjszakán bújik be egy-egy gyermek mellé az ágyba. Elég nehéz bonyolultabb kapcsolatrendszereket megmutatni, ha valaki karikatúra-alkesz-szingli-anyát játszik háziköntösben, pomponos papucsban, uborkával a szeme alatt, és épphogy nem csuklik, mint Forgács Gábor a Szeszélyes évszakokban. A tornatanár sípol és fut, hiszen a tornatárok azt szokták, a nyomozón csak felül van egyenruha, alul pedig – Benny Hillt idézi a poén, ha emlékszik még rá valaki – alsónadrág. Az Oskart bántalmazó srácokat sem lehet komolyan venni, önmaguk paródiái ők is. Oskarnak és Elinek vannak szép, szuggesztív pillanatai az előadásban, különösen az utóbbit játszó Szőke Abigélnek.
A stilizálásnak áldozatul esett a regény számos mellékszála is, ami egyébként nem árt egy színpadi adaptáció esetén. De érthetetlen, hogy akkor miért maradtak meg benne bizonyos, a nézőt összezavaró párbeszédek – mi értelme van például felhozni Eli nemét, amikor a téma semennyire sincs kifejtve? Az előadás horrorral való viszonya is eldönthetetlen, valahol az ügyetlenkedés és a paródia között lebeg. Folyik, habzik a vetített vér a falakon, de elmarad a borzongás.
Zsilip, december 6.
