Színház

Svéd felségvizeken

Jack Thorne színházi adaptációja: Engedj be!

Színház

Világvárosokban szoktak ilyen trendi előadásokat csinálni kultikus, svéd vámpírregénnyel és -filmmel. A Hukklét és a Taxidermiát jegyző Pálfi György először rendez színházban.

A helyszín a most még romos Zsilip, mely hamarosan zsinagógaként és zsidó kulturális központként fog újjászületni. Igen, egy világvárosban a színház már nemcsak vörös bársonyszék, szünetben elmajszolt minyon, ruhatáros néni kezébe nyomott százas, hanem lecsorgó vérre emlékeztető, vörös festék a színészek nevével összegraffitizett falakon, építkezési törmelék szaga, farostlemezekből ácsolt, éppen csak kifűtött nézőtér is. Csak hát a körítésen, az élménycsomagként is felfogható hangulatfokozó elemeken túl nem találtam semmit. Persze az is lehet, hogy itt a stílus maga a mű.

Mindezzel együtt nagyszabású kezdés az Engedj be! a TRIP részéről, amelyet az Átriumot elhagyó Magács László alapított és helyspecifikus előadásokra szakosodott. (Efféle színházi vállalkozás sem árt egy világvárosnak.) Van egy állandó bázisuk, a TRIP hajó – a volt Kassa tengerjáró – a Szilágyi Dezső térnél, ahol főleg koncerteket és gyerekelőadásokat lehet megnézni. Ha lemegy a vámpíros széria, a tervek szerint régi, átriumos előadásokat fognak újrajátszani izgalmas, új helyszíneken: A Kihallgatást rendőrségen, a Dada Cabaret-t pedig az üresen álló volt Otthon Áruházban. Az iskolai erőszakról is lesz előadás egy iskolában.

Az Újpesti rakparton, a Palatinus házak udvarán található Zsilip pedig tényleg stílusos hely egy vámpíros előadásnak. Itt volt régen a pártétkezde, ami megmozgatja a konteókban hívők fantáziáját is, akik a volt ÁVH-s székházat is érintő alagútrendszert álmodnak az épület alá. A szereplők fóliával letakart törmelékhalmokon bukdácsolnak, egy betonkeverőből lámpa világít, az aulát körülvevő galériák, töredezett lépcsők változatosabbá teszik a teret, és kapóra jön a csörlő is, amivel az ember a lábánál fogva fellógathatja embertársát, hogy lecsapolja annak vérét. A zene gyári hangeffekteket tartalmaz és nagyon hangos. Az előadás tehát jól kihasználja ezt a sivár senkiföldjét, a letűnt világ romkellékeit, a hely szellemét már kevésbé.

Pedig arra tippeltem volna, hogy ki fogja használni, hiszen a regény szépen bele van ágyazva a nyolcvanas éveknek abba a világába, amit 2004-ből lehetett látni, ekkor íródott ugyanis a könyv. Dübörög benne a hidegháború és a Kiss Alive! című koncertfelvétele (sétálómagnóból), szovjet tengeralattjárók borzolják az idegeket svéd felségvizeken és alkeszek, szipusok, testi-lelki szegények kallódnak Stockholm külvárosában. Pálfi előadása azonban hangsúlyosan a mában játszódik egy osztály nélküli társadalomban, mi másért cserélte volna le a telefont Skype-ra és a Rubik-kockát a csak néhány éve kiadott Dark Souls nevű videojátékra, bár, gondolom, itt a zombik is közrejátszhattak. (Megjegyzem, az alkotók Jack Thorne színházi adaptációját használták, nem lehet eldönteni, hogy a regénytől eltérő mozzanatok honnan származnak, némi nyomozás után annyi kiderült, hogy az alkotók bátran belenyúltak a szövegbe.)

A TRIP előadása tehát minden szempontból elemeli a történetet, sőt kifejezetten stilizál, miként a rikító, kissé futurisztikus jelmezek is, amelyek csont nélkül beleillenének egy tinihorror tematikájú revübe. Ezt a szürreális, mesejátékos vonalat erősíti a bicikliző óriásmajomnak öltözött cukorkaárus alakja is, tényleg jól néz ki, csak épp a szerepe tűnik tisztázatlannak az előadásban. Pálfit mintha az általános érvényű érdekelné ebben a történetben, a szeretethiány, a kapcsolatok elsivárosodása, viszont akkor a színészeknek kellene megtölteni az üresen hagyott tereket, ők viszont – akár egyéb segítség hiányában, akár rendezői útmutatásra – karikatúrákat játszanak. Pedig majdnem jól látszik a párhuzam a pedofil Hakan és Oskar szeretetéhes anyja között is, de csak jóval az előadás után rakom össze, hogy a két felnőtt ugyanabban a házban, ugyanazon az éjszakán bújik be egy-egy gyermek mellé az ágyba. Elég nehéz bonyolultabb kapcsolatrendszereket megmutatni, ha valaki karikatúra-alkesz-szingli-anyát játszik háziköntösben, pomponos papucsban, uborkával a szeme alatt, és épphogy nem csuklik, mint Forgács Gábor a Szeszélyes évszakokban. A tornatanár sípol és fut, hiszen a tornatárok azt szokták, a nyomozón csak felül van egyenruha, alul pedig – Benny Hillt idézi a poén, ha emlékszik még rá valaki – alsónadrág. Az Oskart bántalmazó srácokat sem lehet komolyan venni, önmaguk paródiái ők is. Oskarnak és Elinek vannak szép, szuggesztív pillanatai az előadásban, különösen az utóbbit játszó Szőke Abigélnek.

A stilizálásnak áldozatul esett a regény számos mellékszála is, ami egyébként nem árt egy színpadi adaptáció esetén. De érthetetlen, hogy akkor miért maradtak meg benne bizonyos, a nézőt összezavaró párbeszédek – mi értelme van például felhozni Eli nemét, amikor a téma semennyire sincs kifejtve? Az előadás horrorral való viszonya is eldönthetetlen, valahol az ügyetlenkedés és a paródia között lebeg. Folyik, habzik a vetített vér a falakon, de elmarad a borzongás.

Zsilip, december 6.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.