Ahogy Bodó Viktor is olyan magyar módon a miénk: a rendező jobbára német nyelvterületen alkot, ritkaságszámba megy, ha itthon színházat csinál. Saját társulata, a Szputnyik megszűnt, mert Bodó egyre méltatlanabbnak találta azokat a körülményeket, amelyek között a független színházaknak kínlódniuk kellett a fennmaradásért. (A túlélésért tovább küzdő, s egyre szétziláltabb társulatok pedig biztos tudnak mesélni egy s mást arról, hogy azóta sem lett jobb, sőt.) A Bodóhoz hasonló formátumú alkotók máshol már rég színházat igazgatnának, de ő az Újszínházat, amelyre a Kultúrbrigáddal pályázott, nem kapta meg, pedig az anyagukban felvázolt színházvízió egy abszolút létező igényt elégített volna ki: a struktúrát kissé szétfeszítő, kortárs, párbeszédet kereső népszínházét.
De nem csak emiatt előzte meg nagy várakozás az Átrium bemutatóját: a szereposztás is izgalmas zsákbamacskát kínált. Először dolgozott Bodóval Molnár Piroska és Bálint András, és különösen az utóbbi esetében tűnik az asszociáció távolinak. Ráadásul az, hogy a szöveget a rendező és Mózsik Imre jegyzi, garancia volt arra is, hogy az agymenésnek semmi sem szab határt.
Az eredmény szépen beleillik az Átrium repertoárjába: emlékezetes színészi alakítások, kritikus, de roppant szórakoztató előadás. Nem magunkon röhögünk elsősorban, de ez most jólesik: A Krakken műveletet végignézni olyan, mintha másfél órán keresztül intenzíven szurkálnánk tűvel egy (tetszőleges) politikus vudubabáját.
Honoshország minisztere, Recsord Rables (nyilván nem a magyar kultuszminiszterről van szó, hiszen nálunk olyan nincs is) Sarntröllországba utazik, hogy rendbe tegye a dolgokat a kulturális expón. Eltűnt a projektvezető, a pénz, a kiállítandó Hold, nincs térerő, olyan az egész, mint egy rossz trip. Gyabronka József alapjáraton is pökhendi, robbanékony politikusát pedig leginkább az hozza ki a sodrából, hogy a szokásos válságkezelő eszközei (felelősség elhárítása, mellébeszélés, hazaszeretet emlegetése, pénz) nem elég hatékonyak. A végére szinte megsajnáljuk, hiszen egyrészt közel kerülünk a lelkéhez a drogos álomjelenetben, másrészt van valami heroikus abban, ahogyan a Holdért küzd. Államtitkára, Roburt Pondor intellektuálisabb, diplomatikusabb lény, alakja tökéletesen illik Bálint Andráshoz, akinek minden szava színházi vörös bársony – annál felejthetetlenebb lesz indulatos kitörése, elsöprő erejű káromkodása. Fehér Balázs Benő Jácekson titkár szerepében igazi aranyifjú, a miniszter generációja által teremtett rendszer gátlástalan kiélvezője.
A sarntröllieket játszó színészek többsége több karaktert is megformál. Lázár Kati suhogó joggingos, tiszteletet parancsoló papnője a legemlékezetesebb. Molnár Piroska hawkingosra vett gengszterként és expóküldöttként sem tűr ellentmondást. (Elég öntudatos nép ez a sarntrölli.) A többiektől – Némedi Árpád, Kurta Niké, Lugosi György, Dékány Barnabás, Rainer-Micsinyei Nóra, Lecső Péter és Kovács Ádám – mind egy-két vonással felrajzolt skicceket kapunk, ezek mégis világokat húznak be a színpadra, ebben a zseniális parókák is sokat segítenek.
A Krakken művelet nem csak a csúnya, korrupt politikusokról szól, legalább ilyen fontos benne az interkulturális találkozás élménye. A sarntrölliek például egy a darab kedvéért kitalált (!), azaz minden néző számára ismeretlen nyelvet beszélnek. A képzeletbeli országokhoz nem olyan nehéz belőni egy-egy földrajzi térséget: egyik részről germán szótövek, relativizmus, emancipált nők, túltolt politikai korrektség (pontosabban a másik fél rasszizmussal való vádolása csípőből), a másik részről egy abszurdan korrupt világ, amelyben mernek nagyot álmodni, hogy csak azért is megmutassák, mire képes a honosh virtus. És mindkét részről: lenézés, tudatlanság, az érdek nélküli kíváncsiság hiánya.
Az előadás csúcspontja Rables drogos álma, van benne minden: érzéketlen, rideg anya, a menyasszonyi ruhát viselő minisztert mikroszkopikus hímtaggal meghágó, Kalaf áriáját éneklő gondnok és Carmina Buranára operáló malacálarcosok – itt végképp szürreálissá fokozódik a gegparádé. És a legnagyobb geg, hogy végül egy gesztussal visszavonódik minden, és bár idáig sem tocsogtunk a valóságosságban, most már tényleg nem lehet tudni, mi történt meg és mi nem, mi az, ami színház volt a színházban.
Ahogy Jácekson mondja a sok pénzt elnyelő Hold kapcsán: azt gondoltam, ez direkt nem gömbölyű, tehát gömbölyű. Egy ilyen világban azt sem lehet tudni, hogy mi a bukás: ha nem sikerül összehozni azt a Holdat, vagy ha igen. Pláne, mi a győzelem? Egy Bodó-rendezés per évad például?
Átrium, március 3.
