Rádai Andrea

A magyar alkoholfogyasztási statisztikák tükrében, az egymillió alkoholista országában nagyon nem mindegy, hogy egy ilyen, a témába vágó előadás, akarva vagy akaratlanul, milyen üzenetet fogalmaz meg.

László Zsolt játssza Wolff doktornőt, de ezt csupán ruhái jelzik: decens, zöld szoknya, lapos sarkú cipő, rózsaszín műselyem blúz. A színészi játék egy teljesen semleges entitást hoz létre, nem mondhatjuk, hogy férfi játszik nőt, azt sem, hogy férfi játszik férfit játszó nőt, de még azt sem, hogy férfi férfit.

Akkor vannak igazán elemükben, amikor forgószélként száguldoznak, amikor pillanatokba sűrítik egy bútorszállító brigád többórás munkáját és az élet színességét, amikor fékeveszetten táncolnak, ünnepelnek és tombolnak a színpadon. Az SZFE Tárnoki–Jákfalvi prózai színészosztály történetét az előadás szempontjából is érdemes felidézni.

Balogh Orsolya törékeny alkatú színésznő, akin lötyög az öltönynadrág és a zakó, s úgy káromkodik, mint a kocsis. Ömlik a kénköves mocsok a szájából, csoda, hogy a nézőtéren nem pusztulunk bele, de egy pillanatig sem érzem túlzásnak, soknak. 

Égi és földi tünemények egymástól elválaszthatatlanul és játékosan gabalyodnak össze a drámában. A helyszín a mennyország és egy magyar község dögégető (pardon, fehérjefeldolgozó) üzeme; Isten az égben antropomorf és alkoholista, míg a politikus a földön istent játszik… De hogy a helyzetnek van-e ura a színpadon a TÁP Színház előadásában, azzal kapcsolatban fel-feltámad bennem a kétely.

A Free­szfe színház és performansz elnevezésű osztálya különleges képződmény

Milyen apa lesz abból a fiúból, akinek az a legelső emléke a saját apjáról, hogy az meglátogatja őt a fiatalkorúak börtönében? Vagy abból a fiúból, aki megölte az anyját bántalmazó nevelőapját? Vagy abból, aki azért verte össze a társát, mert az azt terjesztette róla, hogy sírt? A fiatalkorúak börtönében játszódó darab látlelet a rendszer tehetetlenségéről, bemutatva, hogy mit is jelent az, hogy valaki „jobb sorsra érdemes”.

Négy meztelen férfi színész úgy tesz, mintha majom lenne. Nincs semmilyen történet, de a valósághoz (vagy más történetekhez) köthető fikciós keret se nagyon. Nem hajótöröttek vagy mauglikölykök, nem csöppentünk egy Jane Goodall-filmbe, hiszen a harc sosem a nőstényekért vagy a táplálékért folyik. Ez egy színházi kísérlet.

Nem kérdés, hogy mennyire aktuális Móricz Zsigmond novellája a mai magyar viszonyok között.

A személyességet explicit módon felvállaló színházzal párhuzamosan, és részben azzal átfedésben, egyre több a traumafeldolgozó, terápiás, problémaközpontú előadás is.

Rövidke utazással kezdjük mi is. Bár a Stúdió K előterében gyülekezünk, maga az előadás nem ott látható: átkalauzolnak minket egy lakás(színház)ba. Végigsétálni a Ráday utca lassan élettel megtelő teraszai között egészen más most, mint az odaúton.

Az influenszerekről szóló előadás nem bontja ízeire, nem szálazza szét a közösségi média világát, inkább ránk zúdítja azt a maga (hitelesen) inkoherens valójában, kicsit úgy, mint amikor az ember a vécén ülve vagy elalvás előtt pörgeti a telefonját egy kissé már módosult tudatállapotban, ami azonban megnehezíti, sőt talán el is lehetetleníti az árnyalt, problémákat is feltáró reflexiót. Megteremtődik viszont ennek a világnak egy lehetséges színpadi változata, fel-felvillannak a közösségi médiában rejlő színházi helyzetek, az influenszerekben megbúvó színészek.