Rádai Andrea

  • Rádai Andrea

Rádai Andrea cikkei

Egy korty hit

Milyen apa lesz abból a fiúból, akinek az a legelső emléke a saját apjáról, hogy az meglátogatja őt a fiatalkorúak börtönében? Vagy abból a fiúból, aki megölte az anyját bántalmazó nevelőapját? Vagy abból, aki azért verte össze a társát, mert az azt terjesztette róla, hogy sírt? A fiatalkorúak börtönében játszódó darab látlelet a rendszer tehetetlenségéről, bemutatva, hogy mit is jelent az, hogy valaki „jobb sorsra érdemes”.

Tér, fény, test

Négy meztelen férfi színész úgy tesz, mintha majom lenne. Nincs semmilyen történet, de a valósághoz (vagy más történetekhez) köthető fikciós keret se nagyon. Nem hajótöröttek vagy mauglikölykök, nem csöppentünk egy Jane Goodall-filmbe, hiszen a harc sosem a nőstényekért vagy a táplálékért folyik. Ez egy színházi kísérlet.

Jaj, anyám!

A személyességet explicit módon felvállaló színházzal párhuzamosan, és részben azzal átfedésben, egyre több a traumafeldolgozó, terápiás, problémaközpontú előadás is.

Legyek a falon

Rövidke utazással kezdjük mi is. Bár a Stúdió K előterében gyülekezünk, maga az előadás nem ott látható: átkalauzolnak minket egy lakás(színház)ba. Végigsétálni a Ráday utca lassan élettel megtelő teraszai között egészen más most, mint az odaúton.

A kígyó

Az influenszerekről szóló előadás nem bontja ízeire, nem szálazza szét a közösségi média világát, inkább ránk zúdítja azt a maga (hitelesen) inkoherens valójában, kicsit úgy, mint amikor az ember a vécén ülve vagy elalvás előtt pörgeti a telefonját egy kissé már módosult tudatállapotban, ami azonban megnehezíti, sőt talán el is lehetetleníti az árnyalt, problémákat is feltáró reflexiót. Megteremtődik viszont ennek a világnak egy lehetséges színpadi változata, fel-felvillannak a közösségi médiában rejlő színházi helyzetek, az influenszerekben megbúvó színészek.

Mi vagyunk a Titanic

„Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani!” – hangzik el kétszer is az idézet a Titanic című filmből; másodjára már egyértelműen a közös alkotás és játék örömére vonatkozik, ami valóban csak úgy sugárzik az előadásból és a színészekből. Talán éppen ennek az intenzív és pontos együtt lélegzésnek, egymásra figyelésnek köszönhető, hogy ez a sokféle eszközzel dolgozó, témájában is szerteágazó produkció, amely a francia falutól a magyar parlamentig, az érzelmestől a kiáltványszerűig ugrál, mégis magától értetődően egységesnek tűnik fel.

Trükkös tükrözés

Sűrűn alkalmazott formai megoldás, de minduntalan felveti a kérdést, hogy mégis mire jó, ha színház van a színházban. A választ közelmúltbéli előadások felidézésével keressük.

Átjáróház

Habakuk kapitány léghajója egyfajta Noé bárkája, amely szomorú állatkölyköknek biztosít menedéket: van köztük elefántormányú malac, akit sem az elefántok, sem a malacok nem fogadnak be; borz, aki megbukik borzalmas verseivel, és szégyenében nem mer hazamenni a falujába; gyík, aki dinoszaurusz szeretne lenni; katicabogár, aki attól fél, hogy ki fogják csúfolni a fehér pöttyei miatt és egy macskaemberkölyök, akit ottfelejtettek az állatkertben.

Prüntyögés és pátosz

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

Karosszék nélkül

A 25 éves Káva és a 30 éves Kerekasztal közös előadása a hazai színházi nevelés történelmi pillanata. A társulatok a drámapedagógiai szcéna igazi nagyságai, a gyökereik is közösek: a Káva 1996-ban vált ki a Kaposi László vezette Kerekasztalból az önállósodás és az új utak keresésének szándékával. 

Kövess minket: