Színház

Burokban

Gianina Cărbunariu: Artists talk

Színház

Emlékszem, mennyire bosszantott a Katona József Színház egy régi előadásában, a Cigányokban az a rész, amikor a pesti újságírónő bemegy a falusi kocsmába, és frissen facsart narancslevet kér: több tudatosságot feltételeztem volna valakiről, akit foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

Később megbocsátottam ezt az életszerűtlen gesztust, mert rájöttem, hogy a tapintat(hiányá)nál sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy ő szokott frissen facsart narancslevet inni. Ahogy mi is. Vagy háziszörpöt a vendéglőben, az mindegy. Meg medvehagymát veszünk a piacon. Meg színházba járunk, olvassuk a független sajtót. Nem nézzük a gyűlöletkampány szócsövévé silányított köztévét. Nincs is tévénk. Meg kimenekítjük a gyerekeinket az állami oktatási rendszerből.

Közben olvasunk a menekültekről és a marginalizálódott tömegekről és a korszerűtlen magyar oktatásról, mely képtelen kompenzálni az otthonról hozott hátrányokat. Sőt, színházat csinálunk ezekről problémákról, majd cikkeket írunk és beszélgetünk a témáról szóló produkcióról. És itt érkeztünk el a román Gianina Cărbunariu Artists talk című előadásához, mely nemrég a Trafóban vendégszerepelt az ARCUB / Piese Refractare Association produkciójában. A társadalmi problémákhoz valamilyen módon kapcsolódó alkotók (etikai) felelősségét vizsgáló darab rengeteg olyan kérdést vet fel, ami sokkal jobban kellene, hogy feszítse a magyar közéletet is, különösen a választások után, amikor döbbenten állunk a benarancssárgázott vidék előtt.

Az előadás hat jelenete művészeti alkotásokat feldolgozó szakmai beszélgetéseket, közönségtalálkozókat ábrázol, a jelenetek így vagy úgy társadalmi kérdésekhez viszonyulnak. Az alaphelyzet eleve kiemeli a művészetről való beszéd képtelenségét, illetve az ennek a beszédnek teremtett szituációk korlátoltságát. A rendezés rá is tesz egy lapáttal: a színpadon csillámló csíkokból álló függöny – hiába, a valóságot zászlóra tűző alkotások inherens és feloldhatatlan esztétikai problémája, hogy maguk is tetszeni, kápráztatni akarnak –, és a művészet szentélyébe, a közönségtalálkozók terébe csak úgy lehet belépni, ha a résztvevők múzeumi papucsot vesznek fel. A beszélgetéseken pedig alig derül ki valami konkrétum magukról a művekről, legfeljebb formai, alkotásmódszertani sajátosságok merülnek fel – some­where in Europe – az ugyanazokra a kérdésekre feltett ugyanazon válaszokból. Az Artists talk a kortárs művészetek csupasz, intézmé­nye­sült struktúráit mutatja meg, a megfelelő hívószavakra beinduló mechanikát – és ennek a gépezetnek ugyanúgy cinkosa, kiszolgálója a kritikus is.

Azok az emberek – az előadásban használt kifejezéssel élve: a nehéz sorsúak –, akikről ezek az alkotások szólnak, sehol nincsenek, pontosabban a hiányukkal vannak jelen. Az első jelenet addig tart, míg egy menekültekről szóló előadás közönségtalálkozója elkezdődik a projektben részt vevő menekültek nélkül. A második beszélgetésen feltárt alkotói folyamatról kiderül, hogy a művészi koncepcióba minden jó szándék ellenére sem fért bele az, hogy a nehéz sorsú emberek önmagukat reprezentálják a színpadon, helyettük képzett táncosok szerepelnek. Egy másik jelenetben a politika a művészetet használja fel saját céljaira: a polgármester a helyi képzős diákok színes rajzaival akarja legitimálni a romák által lakott telep köré felhúzott betonkerítést: a „street art project” ünnepélyes átadóján mindenki jelen van, csak persze a gettóban élők nem. Egy „dokumentarista musical” fesztiválbemutatójához kapcsolódó beszélgetés azt mutatja be, hogy a valóság rögzítésével foglalkozó alkotók hogyan használják ki a „szereplőiket”, például a nyilvánvalóan magas gázsit kapó operaénekes mellett éneklő, csak édességgel jutalmazott gyerekeket. Van olyan jelenet is, amelyben a l’art pour l’art elvet valló attitűddel ismerkedhetünk meg, az európai hírű alkotó épp a társadalmi problémáktól elhatárolódva teszi a legsúlyosabb politikai tartalmú kijelentéseket. Az utolsó jelenetben az alkotó a némaságával van jelen, a kritikus nem beszélgethet az Auschwitzban elpusztított írónővel.

Az Artists talk leegyszerűsítve, sarkítva ábrázol olyan alkotói attitűdöket, melyek egy-egy megjegyzésben, klisében, gesztusban felmutatják az alkotási folyamatok és a róluk való beszéd rendszerszintű bénaságait. És mindenekelőtt azzal a jelenséggel foglalkozik, hogy a saját közegéből kitekintő, elkötelezett művészet sokszor tényleg a frissen facsart narancslevet fogyasztók egy részének köldöknézős privilégiuma, zárt közeg. Maga az előadás sem képes átlépni a saját árnyékát, hiszen arra nem ad választ, hogyan lehetne kinyitni a párbeszédet: még odáig sem jut el, hogy a saját befogadóit valahogy bevonja a beszélgetésbe – a nézőtér végig sötét marad.

S bár tagadhatatlan, hogy történtek erre sikeres kísérletek, a Trafón, a Nagykörúton, a főváros határain átívelő közösség felépítésével még mi is adósak vagyunk.

Trafó, április 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.