Színház

Burokban

Gianina Cărbunariu: Artists talk
szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Emlékszem, mennyire bosszantott a Katona József Színház egy régi előadásában, a Cigányokban az a rész, amikor a pesti újságírónő bemegy a falusi kocsmába, és frissen facsart narancslevet kér: több tudatosságot feltételeztem volna valakiről, akit foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

Később megbocsátottam ezt az életszerűtlen gesztust, mert rájöttem, hogy a tapintat(hiányá)nál sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy ő szokott frissen facsart narancslevet inni. Ahogy mi is. Vagy háziszörpöt a vendéglőben, az mindegy. Meg medvehagymát veszünk a piacon. Meg színházba járunk, olvassuk a független sajtót. Nem nézzük a gyűlöletkampány szócsövévé silányított köztévét. Nincs is tévénk. Meg kimenekítjük a gyerekeinket az állami oktatási rendszerből.

Közben olvasunk a menekültekről és a marginalizálódott tömegekről és a korszerűtlen magyar oktatásról, mely képtelen kompenzálni az otthonról hozott hátrányokat. Sőt, színházat csinálunk ezekről problémákról, majd cikkeket írunk és beszélgetünk a témáról szóló produkcióról. És itt érkeztünk el a román Gianina Cărbunariu Artists talk című előadásához, mely nemrég a Trafóban vendégszerepelt az ARCUB / Piese Refractare Association produkciójában. A társadalmi problémákhoz valamilyen módon kapcsolódó alkotók (etikai) felelősségét vizsgáló darab rengeteg olyan kérdést vet fel, ami sokkal jobban kellene, hogy feszítse a magyar közéletet is, különösen a választások után, amikor döbbenten állunk a benarancssárgázott vidék előtt.

Az előadás hat jelenete művészeti alkotásokat feldolgozó szakmai beszélgetéseket, közönségtalálkozókat ábrázol, a jelenetek így vagy úgy társadalmi kérdésekhez viszonyulnak. Az alaphelyzet eleve kiemeli a művészetről való beszéd képtelenségét, illetve az ennek a beszédnek teremtett szituációk korlátoltságát. A rendezés rá is tesz egy lapáttal: a színpadon csillámló csíkokból álló függöny – hiába, a valóságot zászlóra tűző alkotások inherens és feloldhatatlan esztétikai problémája, hogy maguk is tetszeni, kápráztatni akarnak –, és a művészet szentélyébe, a közönségtalálkozók terébe csak úgy lehet belépni, ha a résztvevők múzeumi papucsot vesznek fel. A beszélgetéseken pedig alig derül ki valami konkrétum magukról a művekről, legfeljebb formai, alkotásmódszertani sajátosságok merülnek fel – some­where in Europe – az ugyanazokra a kérdésekre feltett ugyanazon válaszokból. Az Artists talk a kortárs művészetek csupasz, intézmé­nye­sült struktúráit mutatja meg, a megfelelő hívószavakra beinduló mechanikát – és ennek a gépezetnek ugyanúgy cinkosa, kiszolgálója a kritikus is.

Azok az emberek – az előadásban használt kifejezéssel élve: a nehéz sorsúak –, akikről ezek az alkotások szólnak, sehol nincsenek, pontosabban a hiányukkal vannak jelen. Az első jelenet addig tart, míg egy menekültekről szóló előadás közönségtalálkozója elkezdődik a projektben részt vevő menekültek nélkül. A második beszélgetésen feltárt alkotói folyamatról kiderül, hogy a művészi koncepcióba minden jó szándék ellenére sem fért bele az, hogy a nehéz sorsú emberek önmagukat reprezentálják a színpadon, helyettük képzett táncosok szerepelnek. Egy másik jelenetben a politika a művészetet használja fel saját céljaira: a polgármester a helyi képzős diákok színes rajzaival akarja legitimálni a romák által lakott telep köré felhúzott betonkerítést: a „street art project” ünnepélyes átadóján mindenki jelen van, csak persze a gettóban élők nem. Egy „dokumentarista musical” fesztiválbemutatójához kapcsolódó beszélgetés azt mutatja be, hogy a valóság rögzítésével foglalkozó alkotók hogyan használják ki a „szereplőiket”, például a nyilvánvalóan magas gázsit kapó operaénekes mellett éneklő, csak édességgel jutalmazott gyerekeket. Van olyan jelenet is, amelyben a l’art pour l’art elvet valló attitűddel ismerkedhetünk meg, az európai hírű alkotó épp a társadalmi problémáktól elhatárolódva teszi a legsúlyosabb politikai tartalmú kijelentéseket. Az utolsó jelenetben az alkotó a némaságával van jelen, a kritikus nem beszélgethet az Auschwitzban elpusztított írónővel.

Az Artists talk leegyszerűsítve, sarkítva ábrázol olyan alkotói attitűdöket, melyek egy-egy megjegyzésben, klisében, gesztusban felmutatják az alkotási folyamatok és a róluk való beszéd rendszerszintű bénaságait. És mindenekelőtt azzal a jelenséggel foglalkozik, hogy a saját közegéből kitekintő, elkötelezett művészet sokszor tényleg a frissen facsart narancslevet fogyasztók egy részének köldöknézős privilégiuma, zárt közeg. Maga az előadás sem képes átlépni a saját árnyékát, hiszen arra nem ad választ, hogyan lehetne kinyitni a párbeszédet: még odáig sem jut el, hogy a saját befogadóit valahogy bevonja a beszélgetésbe – a nézőtér végig sötét marad.

S bár tagadhatatlan, hogy történtek erre sikeres kísérletek, a Trafón, a Nagykörúton, a főváros határain átívelő közösség felépítésével még mi is adósak vagyunk.

Trafó, április 4.

szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...