Színház

A sült krumpli receptje

Bogyó és Babóca
szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Le kell szögeznem az elején, hogy nem szeretem a Bogyó és Babócát: megfeleléskényszer és fád unalom sugárzik a történetekből, és a számos kaland ellenére sivárnak, kiszámíthatónak és humortalannak tűnik az apró lények élete. A rajzfilm szörnyen kétdimenziós és statikus, sokszor a szereplők rugózása a legmozgalmasabb effekt, és a felülről figyelő, mosolygó vagy szomorú arcot vágó napocskától kiráz a hideg.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a gyerekeknek joguk van érvényesíteni a saját ízlésüket, így én sosem tiltottam ki Bogyót és Babócát a háztartásunkból. Azt is érteni vélem, hogy a mesék miért olyan népszerűek a bölcsisek, kisóvodások körében: egy érthető, békés, álkonfliktusokkal teli világot ábrázolnak a korosztályt érintő problémákkal: betegség, irigység, veszekedés, csipetnyi agresszió – mindez nagyon egyszerűen, még a család is ki van lúgozva az alakok mögül. Így aztán nálunk is került egy-két BB-kötet a könyvespolcra.

Viszont Bogyó és Babócát felolvasni körülbelül olyan feladat, mint február végén ezredszerre is anorákba, sálba-sapkába öltöztetni a gyereket. Mégis az a legjobb, ha a szülő és a gyerek is élvez egy mesét (és vannak ilyenek még ennek a korosztálynak is, csak egy példa: Julia Donaldson könyvei Papp Gábor Zsigmond fordításában), ilyenkor a hangom is átlelkesedik, átszellemül, más a felolvasás energiaszintje, amit a gyerek is észrevesz, még ha kissé ezoterikusan hangzik is ez. Ugyanez a színházi előadásokra is érvényes: mivel a színház közösségi élmény, akkor a legigazibb, amikor mindenki élvezi.

Amikor híre jött a Kolibri Színház Bogyó és Babóca-bemutatójának, az volt az első kaján és faragatlan gondolatom, hogy ha a bábok megvannak, olyan nagyon rendezni sem kell, a siker onnantól kezdve van tíz évre biztosítva, hogy a színház felveszi az előadást a repertoárjára. Ez így persze botorság, de tény, hogy nehéz nem a merchandising további bővítéseként gondolni a Kolibri produkciójára. Másként: van-e tere az innovációnak a Bogyó és Babóca kapcsán, ha egyszer a gyereknézőknek igen konkrét elvárásai vannak, és ha nincs, érdemes-e nulla kockázat és izgalom nélkül színpadra állítani egy előadást?

Andrusko Marcella rendezésében ezek a kérdések mintha nem lettek volna eldöntve: a Kolibri előadása hozzá is tett meg nem is Bartos Erika meséihez. A bábok és a látványvilág nüanszokban térnek el az eredetitől, igaz, a három dimenzióval, tapintható textúrával – puhasággal – rendelkező karakterek sokkal emberközelibbnek tűnnek, mint rajzfilmbeli alakmásuk, különösen a Kolibri Fészek családias terében. A bábos megoldások, animációk is felfrissítik olykor a gyerekek és a szülők által jól ismert történeteket: ebből a szempontból kifejezetten frappáns az autóversenyzéses jelenet és az az epizód is, amelyben BB-ék víz alá merülnek megkeresni a gesztenyehintójukat. Az is üdítő, hogy nem az Alma együttes túl sokszor hallott dallamai csendülnek fel: az előadáshoz Bata István írt fülbemászó, szerethető zenét – ő a színpad szélén gitározik, de kukacként, Bagoly doktorként és óvó bácsiként is belefolyik az eseményekbe, és kissé morcos kívülállósága szintén kedves gesztus.

A színházban azonban még inkább kilóg a lóláb a történetek vérszegénysége, semmilyensége mögül. Érződik az epizódok „felturbózására” irányuló törekvés, azonban az alkotók nem vitték végig következetesen ezt a szándékot, és így dramaturgiailag sem egységes, egyenletes a Kolibri produkciója. A jelenetek többsége sablonnal – vagy ha már ennél a korosztálynál tartunk: szigorúan a vonalon belül színezve – készült, míg az óvodai epizódnál kifejezetten meglódult az alkotók ecsetje. Ez a leghosszabb és legösszetettebb jelenet, mintha a színészek (Rácz Kármen és Ruszina Szabolcs) itt kaptak volna teret arra, hogy saját fantáziájukból egészítsék ki a hozott anyagot. És ehhez furcsa – de talán a szülők hálájára is számítható – módszert választottak: az előadás már-már BB-paródiába csap át. A rajzfilmben Pogány Judit adja az összes szereplő hangját, kellemes visszafogottsággal, ripacskodástól mentesen, itt viszont a színészek a túlzás eszközével élnek, nyilván a karakterek megkülönböztethetőségének érdekében is. Ezáltal pedig felerősödnek a sztereo­típiák: Alfonz, a tücsök vagány gitáros; Baltazár, a méhecske szemüveges
nagyokos; Vendel búgó hangú alfa-hím, aki azt is tesztoszterontól átitatott hangon tudja mondani, hogy „sziasztok, lányok”; Szellő, a szitakötő elkényeztetett, parancsolgató királylánykislány (ezt szó szerint idéztem az előadásból), akit Bogyónak hős lovag képében meg kell mentenie. A színészek itt nemcsak a kötelezőt hozzák, hanem mintha maguk is játszanának, és ez a bogyó és babócaságra is reflektáló játékkedv felpezsdíti az epizódot.

A többi jelenetben legfeljebb nyomokban van meg ez a fajta kreativitás, így kénytelen vagyok feltenni a kérdést: az utóbbi években több új helyszínnel bővülő, prosperáló fővárosi gyerekszínházi szcéna teremtett olyan versenyhelyzetet, amiben a Kolibri rá van szorulva a Bogyó és Babócára?

Kolibri Színház, március 24.

szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...